Az ördögűző

Következzék egy természetfölötti történet Thaiföldről, a bámulatos Ácsán Cshá természetfölötti bölcsességéről.

   Egy közeli falu vezetője segédjével együtt kereste fel Ácsán Cshát kunyhójában, ahol vendégeket fogadott.  Előző este egy falubeli nőt megszállt egy erőszakos és gonosz szellem. Nem tudtak segíteni rajta, így a nagy szerzeteshez vitték. Már lehetett is hallani a sikolyokat, ahogy az Ácsánnal beszéltek.

   Azonnal utasított két fiatal tanítványt, hogy tüzet rakjanak, s azon forraljanak vizet, és két másikat is, hogy a kunyhója mellett ássanak egy hatalmas gödröt. A tanítványoknak fogalmuk sem volt, miért.

   Négy megtermett falusi, habár rizsföldeken dolgozó erős földművesek voltak, alig tudták fogva tartani a vergődő nőt. Miközben egyik legszentebb kolostorukon vonszolták keresztül a nőt, az válogatás nélkül ocsmányságokat kiabált.

   Ácsán Cshá meglátta, és rászólt a tanítványokra:

 - Ássatok gyorsabban! Forrjon az a víz! Nagy gödör és sok forró víz kell.

Sem a papok, sem a falusiak nem tudták, mire készül.

   Mikor berángatták a nőt Ácsán Cshá kunyhójába, szó szerint habzott a szája. Vérvörös szemei tágra nyílva meredtek. Őrülettől eltorzult arccal zúdította a trágárságokat és ocsmányságokat Ácsán Cshára. Újabb emberek jöttek, hogy próbálják lefogni a köpködő nőt.

 - Kész van már a gödör? Hamar! Felforrt már a víz? Gyorsabban! – kiabálta túl a nő üvöltéseit. – Bele kell dobnunk a lyukba. Öntsétek rá mind a forró vizet! Aztán temessétek el. Csakis így szabadulhatunk meg ettől a gonosz szellemtől. Ássatok gyorsabban! Több forró vizet!

   Tapasztalatból tudtuk, hogy sosem lehet biztosan tudni, mit fog Ácsán Cshá csinálni. Ő maga volt a kiszámíthatatlanság, pap formájában. A falusiak biztosra vették, hogy belehajítja majd a nőt a gödörbe, rázúdítja azt a sok forró vizet, és eltemeti. És hagyták is volna, hogy így tegyen.

   A nő is ezt gondolhatta, mert lassan kezdett lenyugodni. Még mielőtt elkészült a gödör, és a víz felforrt volna, az erőlködéstől kimerülten ült Ácsán Cshá előtt, malaszttal teljesen fogadva Ácsán Cshá áldását, mielőtt nyugodtan hazavezették volna. Óriási.

   Ácsán Cshá tudta, hogy megszállottság vagy őrület ide vagy oda, valahol mélyen mindnyájunkban ott van az önfenntartás. Gyakorlottan és igencsak drámaian megnyomta az önfenntartás indítógombját a nőben, és hagyta, hogy a fájdalomtól és haláltól való félelem elűzze az őt megszálló gonosz szellemet.

   Ilyen a bölcsesség: ösztönös, tervezetlen, megismételhetetlen.

Szólásszabadság

   Meglep, hogy a beszéd még mai nyereség-orientált gazdaságunkban is ingyenes. Csak idő kérdése, hogy egy pénzszűkében lévő kormány a szavakat is árucikknek nyilvánítsa, s ilyenformán adót vessen ki a beszédre.

   Jobban meggondolva, ez nem feltétlenül egy rossz ötlet. A régi igazság, miszerint „hallgatni arany”, ismét aktuálissá válna. A telefonvonalakon nem lógna annyi tinédzser, és a szupermarketek pénztárainál is szabadabban haladna a sor. Megnyugtató lenne a tudat, hogy bizonyos ismerőseid akkora vagyonnal bővítenék az állam kincstárát, melyből az általuk megsüketített emberek segítséget kaphatnak. A közteherviselést a keményen dolgozókról a nagydumásokra hárítaná. Persze ebben az esetben a legtöbbet adakozók maguk a politikusok lennének. Minél többet vitatkoznak a parlamentben, annál több pénz állna rendelkezésre iskolák és kórházak építésére. A gondolat maga, elégedettséggel tölt el.

   Végül pedig, ha lennének is ellenlábasai ennek az adózási rendszernek, ugyan ki engedhetné meg magának, hogy szót emeljen ellene?

A bőbeszédű teknős

   Talán meg kéne tanulnunk csöndben lenni, már életünk elején: sok problémától megkímélne minket a későbbiekben. A következő történetet az életbevágóan fontos hallgatásról gyerekeknek szoktam elmesélni, mikor a központunkba látogatnak.

   Sok évvel ezelőtt, egy hegyi tóban élt egy bőbeszédű teknős. Valahányszor találkozott egy közelben lakó állattal, olyan sokat és olyan hosszan beszélt hozzájuk, hogy hamar megunták, majd meg is haragudtak rá. Csodálkoztak rajta, hogy Bőbeszédű Teknős ugyan hogy képes ennyit beszélni légvétel nélkül. Arra gondoltak, hogy biztosan a fülén veszi a levegőt, mivel hallgatásra úgy sem használja azokat. Olyan bosszantóan bőbeszédű béka volt, hogy a közeledtére a nyulak beugráltak lyukaikba, a madarak felrepültek a fa tetejére, és még a halak is elbújtak a kövek mögé. Tudták, hogy órákig ott maradnának, ha Bőbeszédű Teknős elkezdi a mondókáját.

   Bőbeszédű Teknős igazából szörnyen magányos volt.

   Minden nyáron egy gyönyörű fehér hattyúpár érkezett a tóhoz, vakációzni. Kedvességükből még arra is futotta, hogy mindig meghallgassák Bőbeszédű urat. Vagy talán tudták, hogy úgy is csak pár hónapig lesznek itt. Bőbeszédű Teknős pedig imádta a társaságukat. Annyit tudott volna beszélni hozzájuk, míg a csillagok ki nem hunynak, de a hattyúk így is türelmesen végighallgatták volna.

  Mikor a nyár már búcsúzóban volt, és a napok egyre hűvösebbek lettek, a hattyúk összekészültek a költözéshez. Bőbeszédű Teknős sírva fakadt. Utálta a hideget, és utálta elveszíteni barátait.

   - Bárcsak veletek mehetnék! – sóhajtozott. – Néha, amikor az ösvényt ellepi a hó, a tó pedig befagy, olyan hidegnek és magányosnak érzem magam. Mi teknősök nem tudunk repülni. Ha gyalog indulnék el, mire egy kis utat megteszek, már fordulhatnék is vissza. A teknősök lassan sétálnak.

   A könyörületes hattyúkat megérintette Bőbeszédű Teknős szomorúsága. Így felajánlottak neki valamit.

 - Kedves Teknős, ne sírj! Magunkkal vihetünk, csak ígérj meg egyetlen egy dolgot.

 - Igen, igen! Megígérem! – lelkendezett Bőbeszédű Teknős, habár még nem is tudta, mit ígért meg. Mi teknősök mindig betartjuk az ígéretünket. Sőt, emlékszem, hogy egyik nap Nyúl úrnak ígértem meg, hogy megpróbálok csendben maradni pár napig, nem is olyan rég miután egy csomó mindent elmeséltem neki a különböző fajtájú és formájú teknőspáncélokról és a…

   Egy jó órával később, mikor a teknős befejezte, és meg tudtak szólalni a hattyúk, azt mondták:

 - Teknős! Meg kell ígérned nekünk, hogy befogod a szádat.

 - Simán! – válaszolt Bőbeszédű Teknős. – Valójában mi, teknősök arról is ismertek vagyunk, hogy remekül zárva tudjuk tartani a szánkat. Alig beszélünk egyáltalán. Sőt, éppen hogy ezt kezdtem el magyarázni egy halnak a múltkor, mikor…

   Egy óra múlva, mikor Bőbeszédű úr kis szünetet tartott, a hattyúk adtak neki egy botot, hogy harapjon rá, és gondja legyen arra, hogy zárva marad a szája.

   Akkor az egyik hattyú a bot egyik, a másik hattyú a másik végét csípte el a csőrével. Csapkodni kezdtek a szárnyukkal – és nem történt semmi! Bőbeszédű Teknős túl súlyos volt. Akik sokat beszélnek, sokat is esznek. És Teknős barátunk olyan kövér volt, hogy időnként a saját páncéljába sem tudott visszahúzódni.

   A hattyúk kerestek egy könnyebb botot. Ezután, a hattyúk a bot végeit harapva, a teknőssel középen, a madarak olyan erősen kezdtek csapkodni a szárnyukkal, mint hattyú azelőtt még soha. Felemelkedtek a magasba. A hattyúkkal együtt szállt a bot, a bottal együtt pedig a teknős.

   Világunk történelmében ez volt az első alkalom, hogy egy teknős repült.

   Mind magasabbra és magasabbra emelkedtek. Bőbeszédű Teknős tava egyre kisebbnek látszott. Már a hatalmas hegyek is aprónak tűntek a távolból. Csodaszép látványban volt része, amilyet még egy teknős sem pillanthatott meg korábban. Gondosan próbált mindent az eszébe vésni, hogy majd részletesen beszámolhasson barátainak, mikor hazatér.

   Átrepültek a hegyeken, majd az alföldön is. Minden rendben ment, amíg olyan délután három óra körül egy iskola felett szálltak el. A gyerekek épp akkor jöttek ki az udvarra. Egy kisfiú pont akkor nézett fel az égre. És mit látott? Egy repülő teknőst!

 - Hé! – kiáltott oda barátainak. – Nézzétek azt a hülye teknőst, repül!

A teknős nem tudta megállni.

 - Na kit hívsz te… hoppá… hüüüüüü….lyéééé….neeeek!!!

 - PLACCS – érkezett meg a teknős, ahogy a földnek csapódott.

   Ez volt az utolsó hang, amit kiadott.

  Bőbeszédű Teknős azért halt meg, mert nem tudta csukva tartani a száját, amikor igazán számított volna. Szóval, ha nem szokod meg, hogy időnként csöndben vagy, akkor nem fogod tudni csukva tartani a szádat, mikor igazán fontos lenne. Lehet, hogy te is úgy kilapulsz majd, mint szegény Bőbeszédű Teknős.

Egy nyitott száj veszedelme

   Politikusaink híresek a nyitottságról, főleg ha az álluk és az orruk közötti területről van szó. Így megy ez már hosszú évszázadok óta, ahogy a következő buddhista Jataka mese mutatja.

   Évszázadokkal ezelőtt élt egy király, akit szörnyen felbőszített egyik minisztere. Ahányszor csak megbeszélnivaló téma akadt az udvarban, ez a bizonyos miniszter mindig közbeszólt, és végtelennek tűnő monológba kezdett. Senki, még a király sem tudta leállítani. Emellett a miniszter mondókája annyira volt érdekes, mint egy pingpong-labda belseje.

   Az egyik ilyen haszontalan tanácskozás után a király elmenekült kertjébe az udvari politika okozta felfordulás elől. A kert, pórnép előtt is nyitott részén járva megpillantott egy csoport kacagó gyermeket, ahogy egy földön ülő középkorú, nyomorék férfi körül állnak. A kölykök néhány pénzérmét adtak a férfinek, egy kisméretű fára mutogattak, és csirkét kértek. A fickó elővett egy zsákot, teli apró kavicsokkal és egy köpőcsövet, amivel célba is vette a fát.

  Egyenként elkezdte levadászni a leveleket a szapora lövésekkel. Hihetetlenül rövid idő alatt, hibátlan pontossággal kakas formájúra alakította a fát. A gyerekek megint adtak neki némi pénzt, egy nagy bokorra mutattak, és elefántot kértek. A sérült lövész csakhamar elefánt formájúra alakította azt. A gyerekek örvendezése közepette, a királynak remek ötlete támadt.

  Odament a férfihoz, és felajánlotta, hogy ha segít neki megoldani egy apró, ám idegesítő problémát, akkor bármilyen gazdagságot megad neki, amit kíván. A király súgott valamit a fülébe. A férfi beleegyezően bólintott, mire az uralkodó – hetek óta először – szélesen elmosolyodott.

   Másnap reggel kezdődött ismét a tanácskozás, mint rendesen. Senki sem vette észre az új függönyt az egyik fal mentén. Az udvarnak újabb adók kivetéséről kellett tárgyalnia. Alig hirdette ki a király a napirendi pontokat, a szófosó miniszter belevágott a szónoklatával. Ahogy kinyitotta azonban a száját, valami apró és puha dolog ütközött a torkának, és esett a gyomrába. Folytatta a beszédet. Pár pillanat múlva ismét valami puha érkezett a szájába. Beszéd közben lenyelte, és folytatta a szóáradatot. Újra és újra nyelnie kellett közben, de ilyen apróságok nem akaszthatták meg mondanivalójában.

   Fél óra elszánt előadás után, pár másodpercenként lenyelve azt a valamit, kezdte szörnyen rosszul érezni magát. De olyan makacs volt, csak nem hagyta abba. Még pár perc elteltével arca különös zöld árnyalatba váltott, gyomra kavargott a hányingertől, és végül meg kellett állnia. Egyik kezét felfordult hasára, másikat szájára szorítva – nehogy valami csúnyaság férkőzzön ki rajta – elkeseredetten próbálta felkeresni a legközelebbi helyet, ahova a királya is gyalog járt.

   Az elragadtatott király átment a függönyhöz, és félrehúzva felfedte a nyomorék férfit, aki a függöny mögött bújt el fúvócsövével és egy zsák tölténnyel. A király teste csak úgy rázkódott a kacagástól, mikor meglátta, hogy a hatalmas és majdnem üres zsák csirkeszar galacsinokat tartalmazott, amik pusztító pontossággal kerültek szegény miniszter torkába!

   A miniszter hetekig nem tért vissza az udvarba. Bámulatos, mennyi munkát sikerült elvégezni távollétében. Végül mikor visszatért, sem beszélt már túl sokat. És valahányszor kinyitotta száját, mindig elé tartotta jobb kezét.

Talán a mai kongresszusokon és parlamentekben is meggyorsítaná a munkát egy ilyen mesterlövész!

Ami nem a bölcsesség

   Néhány évvel ezelőtt thai szerzetesekről szóló botrányok bukkantak fel a nemzetközi sajtóban. Saját szabályaik szerint szigorú nőtlenségben kell élniük. Amelyik szálhoz én tartozom, ezt még komolyabban kezelik: a papok semmilyen fizikai kontaktusba nem kerülhetnek nőkkel, sem pedig a papnők férfiakkal. A nyilvánosságot kapott esetekben pár szerzetes megszegte ezt a szabályt. Pajkos papok voltak. A sajtó pedig tudta, hogy olvasóikat csak a csintalan papok érdeklik, az unalmas szabálykövetők pedig semmilyen szinten sem.

   Ezen események közepette úgy éreztem, ideje bevallanom saját ügyeimet is. Így hát egy péntek este, perth-i templomunkban, mintegy háromszáz fős hallgatóság előtt, akik közt ott voltak legrégebbi támogatóink is, összeszedtem a bátorságomat, hogy elmondjam az igazságot.

- Be kell vallanom valamit nektek – kezdtem. – Nem könnyű. Jó néhány évvel ezelőtt… - Haboztam.

- Jó néhány évvel ezelőtt – próbáltam folytatni, - életem legboldogabb óráit töltöttem el… - ismét meg kellett állnom.

- Életem legboldogabb óráit éltem át… egy másik férfi feleségének szerető karjaiban. – Kimondtam. Bevallottam.

- Ölelkeztünk. Cirógattuk egymást. Csókoltunk – fejeztem be. Lehorgasztott fejjel bámultam a szőnyeget.

   Hallottam a hangot, amit a megdöbbenéstől hirtelen beszívott levegő ad. Sokan szájuk elé kapták kezüket.

  Némi sugdolózás eljutott a fülemhez: „Jaj ne! Nem, nem lehet, hogy Ácsán Brahm…” Magam előtt láttam sok régi mecénást az ajtó felé távozni, hogy sosem térjenek vissza. Még a világi buddhisták sem kavarnak mások feleségeivel – ez házasságtörés. Felemeltem a fejemet, magabiztosan végignéztem a hallgatóságon, és elmosolyodtam.

- Ez a nő – magyaráztam, mielőtt bárki is kiment volna az ajtón – ez a nő az édesanyám volt. Kisbaba koromban. – A hallgatóságból kitört a megkönnyebbült nevetés.

- Hé, igazat mondtam! – kiabáltam túl a mikrofonban a bömbölést. – Egy másik férfi felesége volt… az apámé. Ölelkeztünk, cirógattuk, arcon csókoltuk egymást. Életem egyik legboldogabb időszaka volt.

   Mikor a nézősereg letörölte arcáról a könnycseppeket és abbahagyta a kuncogást, rámutattam, hogy csaknem mindannyian elítéltek, mégpedig tévesen. Még ha a saját számból hallották, és a mondanivalóm annyira tisztának tűnt, akkor is rögtön hibás következtetésre jutottak. Szerencsére, vagy sokkal inkább mert gondosan kiterveltem, rá tudtam mutatni hibájukra.

- Hány meg hány alkalommal – kérdeztem tőlük – vagyunk kevésbé szerencsések, és vonunk le következtetéseket biztosnak tűnő tények alapján, miközben végzetes hibát követünk el?

  A végletes ítélkezés – „Ez jó, és minden más rossz” – nem bölcsesség.

Bölcsesség nélküli meghallgatás

Megcsörrent a telefon egy este Buddhista központunkban.

- Ott van Ácsán Brahm? – vakkantotta a mérges telefonáló.

- Sajnálom – válaszolt a jámbor ázsiai hölgy, aki felvette a telefont. – A szobájában pihen. Kérem, hívjon újra harminc perc múlva.

- Grr! Addigra meghal – morogta a telefonáló, majd lecsapta a kagylót.

Mikor kijöttem a szobámból jó húsz perccel ezután, az idős ázsiai hölgy még mindig falfehér arccal, remegve ült a székén. Sokan voltak körülötte, próbálván kiszedni belőle, mi a baj, de sokkos állapotában nem tudott megszólalni sem. De mikor én kezdtem szólongatni, végül kibökte:

- Valaki jön, hogy megöljön!

   Egy fiatal ausztrál férfinak adtam tanácsokat azóta, hogy először diagnosztizálták HIV-pozitívnak. Meditációt és buddhista gondolkodásmódot tanítottam neki, hogy könnyebben birkózzon meg a helyzetével. Mostanra már közel járt a halálhoz. Épp előző nap látogattam meg személyesen, és a partnere telefonhívását vártam bármely pillanatban. Így hamar kitaláltam, mire is gondolt a telefonáló. Nem én vagyok az, aki halott lesz fél óra múlva, hanem az AIDS-es fiatalember.

   Otthonához siettem. Éppen időben érkeztem, még halála előtt. Szerencsére volt időm még a központban gyorsan elmagyarázni a félreértést az idős ázsiai hölgynek, mielőtt ő is belehalt volna a megrázkódtatásba!

   Milyen gyakran van, hogy amit mondunk, és amit hallunk nem ugyanaz!

A probléma megoldása

   Buddhista szerzetesként gyakran kapok meghívást élő rádió-beszélgetésekbe. A minap kicsit elővigyázatosabbnak kellett volna lennem a meghívás elfogadásával kapcsolatban. Már beléptem a stúdióba, mikor kiderült: a műsor „felnőtt” témákról fog szólni, és élőben fogok válaszolgatni betelefonálók kérdéseire – egy szakképzett, neves szexológus társaságában.

  Minden jól alakult, miután sikerült megoldanunk a nevem kiejtésének problémáját (megegyeztünk, hogy inkább csak Mr. Szerzetes leszek aznapra). Nőtlenséget fogadott papként, az intim témák részleteiről kevés ismeretem volt, de a mélyen meghúzódó problémákat könnyedén felismertem. Csakhamar minden bejövő hívást hozzám intéztek, és végül nekem kellett végigdolgoznom a kétórás műsort. Mégis a szexológus kapta a kövér csekket! Amit én kaptam - mivel buddhista pap vagyok - csak… egy tábla csoki volt. A buddhizmus bölcsessége orvosolta ezt is. Nem eheted meg a csekket, de az a csoki nagyon finom volt! Probléma megoldva, nyamm!

   Egy másik betelefonálós műsorban egy férfi a következő kérdést tette fel: „Házas vagyok. Viszonyom van egy másik nővel, a feleségem nem tudja. Jól van ez így?”

   Te mit válaszolnál erre?

  - Ha tényleg helyénvaló lenne – válaszoltam, - nem hívott volna fel.

Sok-sok ember tesz fel hasonló kérdéseket. Tudják, hogy rosszat cselekednek, de remélik, hogy valami „szakember” majd megnyugtatja őket, hogy nincs baj. A legtöbb ember valahol mélyen tudja, mi a helyes – csak nem figyel eléggé belső hangjára.

Bölcs étkezés

  Néhány barátom imád étterembe járni. Alkalomadtán nagyon drága helyekre mennek vacsorázni, ahol készek bődületes összegeket kiadni a kitűnő fogásokért. Ugyanakkor elmulasztják az élményt, amit az étel íze adhat, mivel a partnerükkel és barátaikkal folytatott társalgásra figyelnek helyette.

   Ugyan ki beszélgetne egy nagyszerű szimfonikus zenekar előadása alatt? A zsivaj meggátolna a pompás műsor élvezetében, és előbb-utóbb ki is zavarnának a teremből. Még az izgalmas és remek filmek közben is utálja az ember, ha megzavarják. Akkor miért beszél az ember étkezés alatt?

   Ha egy átlagos étteremről van szó, akkor jó ötlet lehet beszélgetést kezdeményezni, figyelemelterelésként az ízetlen kajáról! De mikor az étek valóban finom, s még az árát is megkérik, mondd meg a társaidnak, hogy inkább legyenek csöndben, hogy tényleg megkapd, amiért fizettél. Ez a bölcs étkezés.

  Még ha csöndben is eszünk, gyakran elhibázzuk a pillanat élvezetét. Fogainkkal az aktuális falatot rágcsálva már a következő célpontot keressük szemünkkel a tányéron. Néhányan két vagy három falattal maguk előtt járnak – egy a szájban, egy a villán várakozik, még egy a tányéron már előkészítve, míg elménk a villán közeledő adagot vizsgálja.

   Ahhoz, hogy teljesen megízlelhessük ételünket és életünket, gyakrabban kellene csendben átélni a pillanatokat. Ekkor az élet ötcsillagos éttermében is megkapnánk, ami jár.

Mi a bölcsesség?

  Még hallgató koromban a nyári vakációim nagy részét a skót felföldön túrázva töltöttem. Gyönyörömet leltem az egyedüllétben, a skót hegyvidékek szépségében és békéjében.

  Egy emlékezetes délután, keskeny ösvényen baktattam az óceán partján, a messzi észak öblei és a hegyvonulatok között. A melengető nap világossága mintha reflektorként emelte volna ki a körülöttem lévő különleges szépséget. A lápvidék bársonyos fűszőnyeg végtelen áramlatába öltözött a friss tavaszi időben; a szirteket a természet katedrálisokká faragta, melyek a kavargó tenger fölött tekintenek a távolba. Az óceán a késő éjszaka mélykék színét kölcsönözte magának, melyben a napsugarak tündérfényként táncoltak és örvénylettek, és kicsiny zöld és barna sziklaszigetek olyannak látszottak, mintha hullámokon lovagoltak volna a párába vesző horizonton. Még a sirályok és a csérek is lassan siklottak-kanyarogtak a levegőben – bizonyára teljes eufóriában. A természet megmutatta legszebbjét a világnak ezen a különösen festői táján, ragyogó tündöklésben.

  Könnyedén ugrándoztam súlyos hátizsákom ellenére. Örömteli lettem, gondtalan, a természet szépsége megindította lelkemet. Megláttam magam előtt egy kicsi autót, mely a szirt mellett kanyargó út szélén parkolt. Azonnal az jutott eszembe, hogy a sofőrt is magával ragadta a természet csodája, s megállt, hogy magába szívja azt. Mikor már olyan közel kerültem hozzá, hogy beláthattam a fekete ablakokon, csalódott és zavarodott lettem. Az autó egyetlen utasa, egy középkorú férfi, újságot olvasott.

   A napilap olyan hatalmas volt, hogy a teljes kilátást leárnyékolta. Óceán, szirtek, szigetek és fűtenger helyett háborút, politikát, botrányt és sportot nézegetett. A papír, bár széles volt, annál vékonyabb. A feketével nyomtatott sivár világon csak pár milliméterrel túl ott terült el a természet szivárványszínekben pompázó, áradó jókedve. A táskámban lapuló ollómra gondoltam, amivel könnyedén kifúrhatnék két lyukat a papírba, hogy a fickó meglássa, mi van a gazdasági oldal mögött. De az egy nagydarab, szőrös skót volt, én meg egy alultáplált, vézna tanuló. Így hát otthagytam, hadd olvasson a világról, amibe én belevetettem magam.

   Elménk gyakran van csurig töltve újságpapír-témákkal: háborúk a kapcsolatainkban, politika a családunkban és a munkahelyünkön, személyes botrányok amik minket is felkavarnak, és nemi vágyaink sportja. Ha képtelenek vagyunk időről-időre letenni ezt az újságot az elménkben, ha ez már ural minket, ha csak erről veszünk tudomást – akkor sosem fogjuk átélni a természet tiszta örömét és békéjét. Így sosem ismerjük meg a bölcsességet.

Törődni egy fiúval

   A szülőkkel az a baj, hogy mindig azt gondolják, ők tudják a legjobban, mi kell a gyermeküknek. Gyakran rosszul tudják. Néha viszont eltalálják, mint a kínai író Su Tung P’o-nak sikerült, mikor közel ezer esztendővel ezelőtt megírta a következő verset:

FIAM SZÜLETÉSÉRE

Családok, mikor gyermek érkezik

Szeretnék, ha okos lenne.

Én, ki nagy intelligenciámmal

Tönkretettem egész életemet

Csak remélem: gyermekem majd tudatlan és buta lesz.

Így kap majd nyugodt életet,

S lesz belőle miniszterelnök.

A részvétel szárnyai

Ha a kedvesség egy csodaszép galamb, akkor a bölcsesség lesz annak szárnyai. A szánalom önmagában, bölcsesség nélkül sosem száll fel.

  Egy kiscserkész azzal teljesítette aznapi jó cselekedetét, hogy átkísért egy idős hölgyet az úton. A baj az volt, hogy a hölgy nem akart átkelni, csak nem merte mondani, mert annyira zavarba jött.

   Ez a kis történet sajnos túlságosan is jól leírja, mi történik világunkban részvét címszó alatt. Túl gyakran gondoljuk, hogy tudjuk, mire van szüksége a másiknak.

   Egy siketen született fiatalember szokásos orvosi felülvizsgálatára ment szüleivel. A doktor lelkesen beszámolt a szülőknek egy újfajta orvosi beavatkozásról, amiről akkoriban olvasott egy szakmai folyóiratban. A siketen születettek tíz százalékánál a teljes hallás helyreállítható egy egyszerű, olcsó operációval. Megkérdezte a szülőket, szeretnének-e egy próbát tenni ezzel. Gyorsan igent mondtak.

   Ez a fiatalember abba a bizonyos tíz százalékba tartozott. Hallása teljesen visszatért. Végtelenül dühös és mérges lett szüleire és a doktorra. Nem tudta, miről esett szó a felülvizsgálaton. Senki sem kérdezte meg tőle, szeretne e hallani. Most arról panaszkodott, hogy el kell viselnie a folyamatosan kínzó zajáradatot, amiből szinte semmit sem értett. Alapból nem akart hallani!

   A szülők és a doktor – és jómagamat beleértve, mielőtt ezt a történetet hallottam volna – biztosra vették, hogy mindenki szeretne hallani. „Mi jobban tudjuk, mi kell neked.” Az a fajta részvét, ami ilyen feltételezésekkel van átitatva ostobaság, és még veszélyes is. Oly sok szenvedést okoz a világban!

A rossz kígyó

A legutolsó kígyós történet ebben a könyvben egy régi buddhista Dzsátaka sztori átirata. Arra tanít, hogy a másokkal törődés nem feltétlenül azonos a szelíd, békés vagy passzív viselkedéssel.

  Egy rossz kígyó élt egy falu mellett, az erdőben. Rosszindulatú, hirtelen haragú és önző volt. Megharapta az embereket pusztán a móka kedvéért is – a saját mókájáért. Mikor ez a rossz kígyó a saját éveiben számolva benne volt a korban, azon kezdett tűnődni, mi történik a kígyókkal haláluk után. Egész köpködő, sziszegő életében megvetette a vallásokat és ezzel együtt azokat a kígyókat, akik hiszékenyek és fogékonyak voltak az efféle marhaságokra. De most csikolni kezdte a dolog.

   Kígyónk üregétől nem messze, egy hegytetőn élt egy szentéletű kígyó. Mindenfajta szent bércek és hegyek tetején lakik. Ez így szokás. Ki hallott már mocsárban élő szent emberről?

   Egy nap a rossz kígyó úgy döntött, meglátogatja a szentéletűt. Hosszú esőkabátot, sötét szemüveget és kalapot öltött, nehogy felismerjék az ismerősei. Feltekergett a hegytetőn álló kolostorhoz. Éppen egy prédikáció közepén érkezett. A szent kígyó egy kövön ült, beszédét a körülötte ülő több száz kígyó feszült figyelemmel hallgatta. A rossz kígyó odacsúszott a hallgatóság széléhez, közel egy kijárathoz, és hallgatni kezdte a beszédet.

   Minél több minden hangzott el, annál több értelmet nyert a beszéd. Először meggyőzte a szent, majd megihlette, végül teljesen átformálódott a rossz kígyó. A szentbeszéd után odament a tanítóhoz, könnyeket hullatva bevallotta mindazt a sok bűnt, amit elkövetett, és megígérte, hogy teljesen más kígyó lesz ezután. Kedves lesz. Gondos lesz. Megtanítja majd más kígyóknak, hogyan legyenek jók. Még jókora adományt is tett a perselybe kifelé menet (hogy mindenki lássa, persze).

   Habár a kígyók tudnak beszélni egymás közt, emberi fülnek mindig csak ugyanaz a sziszegés. Valaha rossz kígyónk így nem tudta elújságolni az embereknek, hogy békepárti lett. A falubeliek így is nagy ívben elkerülték, bár furcsállták az általa büszkén hordott Amnesty International kitűzőt. Egy napon az arra járó falusi, iPodján szóló zenéje miatti figyelmetlenségében pont rossz kígyó mellett táncolt el. Rossz kígyó pedig nem támadott, csak ült, áhítattal mosolyogva.

   Attól a naptól kezdve a falubeliek tudták, hogy rossz kígyó nem veszélyes többé. Simán eljártak mellette, ahogy összetekeredve meditált ürege mellett. Egyszer csak néhány szemtelen fiú ment oda cikizni.

 - Hé, te nyálkás csúszómászó! – gúnyolódtak biztos távolságból. – Mutasd a fogaidat, ha van neked egyáltalán, te túlméretezett féreg. Te nyápic, nyamvadék, fajtád szégyene!

  Egyáltalán nem tetszett neki a nyálkás csúszómászó elnevezés (bár volt benne némi igazság), sem pedig a túlméretezett hernyó megszólítás. De hogy is védhette volna meg magát? Megesküdött, hogy nem harap.

   A kígyó passzivitásán felbátorodva, a fiúk köveket és földdarabokat kezdtek dobálni felé. Felnevettek, amikor eltalálták. Kígyónk jól tudta: bármelyiküket elkaphatná, mielőtt annyit mondanál: „Természetvédelmi Világszervezet”. De esküje miatt nem tehette meg. Szóval a fiúk egyre közelebb merészkedtek, végül botokkal ütlegelték a hátát. A kígyó elviselte a fájdalmas verést, de rájött, hogy a valódi világba gonosznak kell lenned, ha nem akarsz pórul járni. A vallás végül is hülyeség. Úgyhogy fájó tagokkal felmászott a hegyre a csaló tanítóhoz, hogy felmentse esküje alól.

   Meglátva sebeit és foltjait, a szent kígyó azt kérdezte:

- Veled meg mi történt?

- Ez az egész a te hibád – panaszkodott keserűen a rossz kígyó.

- Hogy érted, hogy az enyém? – ellenkezett.

- Azt mondtad, ne harapjak. Nézd, mi lett az eredmény! A vallás működhet a kolostorban, de az igazi világban…

- Ó, te bolond kígyó! – vágott közbe a szent. – Ó, te ostoba kígyó! Te idióta! Valóban azt mondtam, hogy ne harapj. De sosem mondtam, hogy ne sziszegj, igaz?!

   Az életben néha a szenteknek is „sziszegniük” kell, hogy kedvesek lehessenek. De senkinek sem kell harapnia.

A kígyó, a tanácselnök és a szerzetes

   Nyolc évnél is többet töltöttem el Thaiföldön szerzetesként. Az idő nagy részét erdei kolostorokban töltöttem, kígyók között. Mikor megérkeztem 1974-ben, az a mondás járta, hogy Thaiföldön százféle kígyó van: kilencvenkilenc mérgező – marásuk a biztos halál – a századik viszont megfojt.

  Naponta láttam kígyót. Egyszer rá is léptem egy majd kétméteres kígyóra a kunyhómban. Mindketten megugrottunk, szerencsére ellentétes irányba. Egy kora reggelen még rá is pisiltem egy kígyóra, mert botnak látszott. Természetesen elnézést kértem tőle. (Talán azt gondolta a kígyó, hogy szenteltvízzel áldom meg.) Mikor egy szertartáson kántáltunk, egy másik szerzetes hátán kígyó mászott fel. Csak mikor elért a válláig, fordult hátra a pap megnézni, mire a kígyó is szembenézett vele. Annyira képtelen volt a látvány – egy kígyó szemezett a barátommal -, hogy pár pillanatra abbahagytam a kántálást. A szerzetes gondosan megrázta csuháját, a kígyó odébb csusszant, majd folytattuk a szertartást.

   Erdei szerzetesként minden élőlény szeretetére tanítottak minket, és ez különösen érvényes volt a kígyókra. Ügyeltünk a jólétükre. Ennek köszönhetően egyetlen szerzetest sem martak meg akkoriban.

   Két hatalmas kígyót láttam Thaiföldön. Az első egy legalább hétméteres piton volt, olyan vastag, mint a combom. Amikor egy ekkora méretű valamivel találkozol, ledermedsz a döbbenettől, hogy ez tényleg igazi. Pár évvel később ismét láttam, és a kolostor többi lakója is találkozott vele. Ahogy hallom, mostanra már elpusztult. A másik óriáskígyó, amit láttam, egy királykobra volt. A találkozás egyike volt a thai esőerdőben megélt három alkalomnak, amikor úgy éreztem, szikrázik a levegő körülöttem; felállt a szőr a nyakamon, és érzékeim hirtelen elképesztően kiélesedtek. Ahogy befordultam az erdei ösvény sarkán, megpillantottam egy vastag fekete kígyót, keresztben eltorlaszolva a másfél méter széles járást. Fejét-farkát nem láttam, azok a bokorban voltak. És mozgott. Szememmel követve a mozgást, megszámláltam a kígyó hosszát az ösvény szélességével mérve. Hét ilyen távot tett meg, mire megláttam a farka végét. A kígyó több mint tíz méter hosszú volt! A saját szememmel láttam.

   Szóltam a falubelieknek. Válaszul közölték, hogy az egy királykobra – egy igen méretes példány.

   Ácsán Cshá egyik thai tanítványa, aki ma már a maga útját járja mint híres tanító, egyszer a thai dzsungelben meditált néhány szerzetes társaságában. Egy közeledő lény zajára kinyitották szemüket. Egy királykobrát láttak maguk felé tekeregni. Thaiföld egyes részein a királykobrát „egy-lépés-kígyónak” is neveik, mert ha megmar, még egy lépésed van az azonnali halálig! A kobra odakúszott a tapasztalt paphoz, fejmagasságba emelkedett, kinyitotta csuklyáját, és köpködve sziszegett.

  Te mit tennél? Hiába futsz. Azok a nagy kígyók sokkal gyorsabbak nálad.

   A thai szerzetes nem tett mást, mint elmosolyodott, nyugodtan felemelte jobb kezét, és kedvesen megpaskolta a királykobrát a feje tetején, thaiul megszólalva:

- Kösz, hogy eljöttél meglátogatni.

Mindegyik szerzetes látta ezt.

   Ez a bizonyos pap különleges kedvesség birtokában volt. A királykobra abbahagyta a sziszegést, összehúzta csuklyáját, visszaereszkedett a földre, és odébbállt a következő szerzetesre rásziszegni.

   Az a pap megsúgta nekem később, hogy esze ágában sem volt neki is megütögetni a királykobra fejét! Lefagyott. Halálra rémült. Csendben fohászkodott, hogy a kobra gyorsan menjen odébb, és látogassa meg a többieket inkább.

   Ez a kobra-simogató thai szerzetes több hónapot töltött el ausztráliai kolostorunkban. Akkoriban a főépületen dolgoztunk, és több másik épület kiviteli terve vált elfogadásra a helyi hivatalban. A tanács elnöke ellátogatott hozzánk körülnézni.

   A tanácselnök kétséget kizáróan a legbefolyásosabb ember volt a kerületben. Itt nőtt fel a környéken, sikeres gazdálkodó volt. Egyben a szomszédunk. Elegáns öltönyben érkezett, rangjához illően. Kigombolt zakója felfedte egyébként is nehezen takarható, igazi ausztrál méretű pocakját, ami nekifeszült az ing gombjainak, majdhogynem legördülve a pompás nadrágra. A thai szerzetes, aki szót sem értett angolul odament a tanácselnökhöz. Mielőtt megállíthattam volna, elkezdte paskolni a hatalmas pocakot! „Jajj ne! – gondoltam. – Nem mehetsz csak úgy oda a Tanácselnök Úrhoz megsimogatni a hasát! Az épületek terveit sosem fogják már elfogadni. Végünk! A kolostorunknak annyi.”

  Minél többet paskolta és dörzsölte thai szerzetes, arcán kedves vigyorral a tanácselnök nagy hasát, az annál szélesebben mosolygott és hangosabban kuncogott. A köztiszteletben álló uraság pillanatokon belül hangosabban gagyogott, mint egy kisbaba. Nyílván minden pillanatát élvezte annak, ahogy a hasát dörzsöli és paskolja ez a különleges thai szerzetes.

   Valamennyi épületünk tervét elfogadták, és a tanácselnök egyik legjobb barátunkká és segítőnkké vált.

  A törődés legfontosabb része az, hogy mik a szándékaink. Az a bizonyos thai szerzetes olyan tiszta szívből tudott gondoskodni bármiről is, hogy királykobráknak paskolhatta meg a fejét, tanácselnököknek a hasát, és mindegyikük imádta ezt. Szerintem magad ezt ne próbáld ki. Legalábbis addig nem, míg egy szent módjára nem tudsz törődni másokkal.

A kicsi lány, és kis barátja

   Elmondtam a síró tehén történetét egy csoport idős, falusi embernek, akik Nyugat-Ausztrália dél-nyugati részén élnek. Egyikük egy hasonló történetet mondott el fiatalkorából, a múlt század elejéből.

   Barátai kislánya olyan négy-öt éves körül lehetett. Egy reggel a kislány tejet kért anyukájától, mégpedig csészealjban. Az elfoglalt anyuka megörült kislánya tejfogyasztási kedvének, szóval nem firtatta, miért nem pohárban kéri.

   Másnap, nagyjából ugyanabban az időpontban, a kicsi lány újra tejet kért, csészealjban. Anyuka kedvesen kiszolgálta. Gondolván, a gyerekek szeretnek játszani az étellel, csak örült, hogy a gyerek valami egészségeset fogyaszt.

   Ez így ismétlődött a következő napokban. De az anyuka sosem látta, amint a kislány megissza a tejet, és gyanakodni kezdett. Úgy döntött, titokban követi őt.

   Azokban az időkben a környék szinte összes háza cölöpökre épült. A kicsi lány kiment a ház oldalához, letérdelt, letette a csészealjnyi tejet, és halkan hívogatni kezdett valamit a ház alatti sötétségből. Pillanatok múlva egy hatalmas fekete tigriskígyó csúszott elő, egy nagyon agresszív, különösen mérgező faj. Iszogatni kezdte a tejet, centiméterekre a mosolyogva térdeplő kislánytól. Az anyja semmit nem tehetett, túl közel volt a gyermeke a kígyóhoz. Rémülten végignézte hát, ahogy a kígyó végez a tejjel, majd visszakúszik a ház alá. Aznap este rögtön elmondta ezt a munkából hazatérő férjének. Az úgy határozott, hogy másnap is adjon a lányának tejet. Majd ő megoldja a dolgot.

   Másnap, ugyanakkor, a kicsi lány megint csészealjban kérte a tejet, és a szokásos módon kivitte a ház oldalához, letette a földre, és hívogatni kezdte barátját. Ahogy a nagy tigriskígyó megjelent a sötétségből, BUMM, egy puska hatalmasat durrant közvetlen közelről. A lövés erejétől a kígyó hátrarepült, neki egy cölöpnek, amin szétrepedt a feje a kislány orra előtt. Apja felállt a bokor mögül és eltette a fegyvert.

   Attól a pillanattól kezdve, a kicsi lány elutasított minden ételt. Az öreg szavaival élve, „mintha rozsda ette volna.” Bármivel is próbálkoztak a szülei, nem sikerült rávenni az evésre. Végül a körzeti kórházban kötött ki. Ott sem tudtak rajta segíteni.

   A kicsi lány meghalt.

   Ezzel az erővel a kicsi lányt is lelőhette volna az apja ahelyett, hogy a szeme láttára szétlövi a barátja fejét.

   Megkérdeztem az öregembert, aki elmesélte ezt a történetet nekem, szerinte bántotta volna bármikor is a tigriskígyó a kicsi lányt?

- Soha a büdös életbe’! – válaszolt a vén földműves.

Egyetértettem vele, de nem ezekkel a szavakkal.

Az uralkodó három kérdése

    Meghívást kaptam egy perth-i oktatási szeminárium nyitóbeszédének megtartására. Meglepődtem a dolgon. Mikor megérkeztem a helyszínre, egy nő közeledett felém, hogy üdvözöljön; névtáblája elárulta, hogy az esemény főszervezőjéhez van szerencsém.

- Emlékszik rám? – kérdezte tőlem.

Ez egyike a legveszedelmesebb kérdéseknek.

Gondoltam, megjátszom az ostobát, és egy kurta „nem” választ adtam.

    Elmosolyodott, majd emlékeztetett, hogy hét évvel korábban előadást tartottam az iskolában, ahol igazgató volt. Egy történet, melyet ott elmondtam, gyökeresen megváltoztatta életútját. Lemondott igazgatói posztjáról. Fáradhatatlanul dolgozni kezdett egy olyan kezdeményezésen, ami az oktatási rendszerből kiesett gyermekeknek – utcagyerekeknek, fiatalkorú prostituáltaknak, drogfüggőknek – ad még egy esélyt, ami a helyzetükből kihozható. A program alapját, a hölgy elmondása szerint, az általam elmondott történet képezte. Egy könyvből, Lev Tolsztoj összegyűjtött novelláiból vettem én is, amit még tanulóként olvastam.

   Sok évvel ezelőtt, egy uralkodó az élet filozófiáját kutatta. Bölcsességre volt szüksége birodalma és önmaga irányításához. Az akkori vallások és tanítások nem voltak megfelelőek számára, így magából az élet tapasztalataiból akart gondolatokat meríteni.

   Végül rájött, hogy csupán három alapvető kérdés válaszaira van szüksége. Ezen válaszokkal a kezében lenne mindaz a bölcsesség, amire csak szüksége lehet. A három kérdés pedig:

1. Melyik a legfontosabb idő?
2. Ki a legfontosabb személy?
3. Mi a legfontosabb, amit tehetsz?

   Hosszadalmas kutatás után, amik az eredeti történet java részét adják, egy remetétől kapta meg a válaszokat. Mit gondolsz, mik voltak ezek? Olvasd át újra a kérdéseket, kérlek. Ne haladj azonnal tovább az olvasásban.

   Mindannyian tudjuk az elsőre a választ, csak túl gyakran felejtjük el. Természetesen a legfontosabb idő a „most”. Ez az egyetlen időnk, valójában! Szóval ha meg akarod mondani a szüleidnek, mennyire szereted őket, és mennyire hálás vagy nekik, amiért a szüleid voltak. tedd meg most! Nem holnap. Nem öt perc múlva. Most. Öt perc múlva már gyakran elkéstél. Ha bocsánatot kell kérned a párodtól, ne kezd el gondolkodni azon, miért nem kéne. Csak tedd meg most. Ez lehet az egyetlen lehetőséged. Ragadd meg a pillanatot!

   A második kérdésre a válasz igencsak elrejtett. Maroknyi ember tudja rögtön a választ. Mikor még tanulóként elolvastam a megfejtést, napokig forgott velem a világ. Mélyebbre mutatott, mint bármikor is gondoltam volna. A legfontosabb személy az, akivel éppen vagy!

   Eszembe jutottak beszélgetések az egyetemi tanáraimmal, akik meg se hallották a kérdéseimet. Látszólag figyeltek, de belül el akartak hajtani. Fontosabb teendőik voltak. Ezt éreztem, és szörnyen bomlasztó volt. Visszaemlékeztem arra is, amikor bátorságomat összeszedve egy híres előadónak tettem fel egy személyes kérdést. Meglepve és örömmel tapasztaltam, hogy teljes figyelmét nekem szentelte. Más tanárok is arra vártak, hogy vele beszéljenek - én csak egy hosszú hajú hallgató voltam, mégis a fontosságomat éreztette velem. Óriási volt a különbség.

   A kommunikáció, és a szeretet átadása csak akkor működik igazán, bárkivel légy is, amikor ott, abban a pillanatban az az ember a legfontosabb számodra. Érzik. Tudják. Viszonozzák.

  Házas emberek gyakran panaszkodnak arra, hogy társuk nem hallgatja meg őket igazán. Valójában a partnerük nem érezteti velük a fontosságukat. A válóperes ügyvédek új szakma után nézhetnének, ha minden kapcsolatban élő ember emlékezne az uralkodó második válaszára, és a gyakorlatban is így élnének. Tehát mindegy, hogy milyen fáradtak vagy elfoglaltak vagyunk, amikor a párunkkal vagyunk, éreztetni kell vele: ő a legfontosabb személy az egész világon.

  Az üzleti életben, ha a mellettünk lévő ember egy potenciális vásárló, és úgy bánunk vele, mintha akkor ő lenne a legfontosabb személy a világon, eladásainkkal együtt jövedelmünk is megnövekszik.

   Az eredeti történetben az uralkodó megmenekül orvgyilkosai elől, mégpedig úgy, hogy a remetéhez vezető úton teljes figyelmét egy hozzá beszélő kisgyermeknek szenteli: amikor a hatalmas uralkodó egy egyszerű gyermekkel van, és az a fiú a legfontosabb számára a világon, megmenti az életét. Mikor barátok jönnek el hozzám egy-egy igen hosszú nap után, hogy elmondják bajaikat, eszembe jut a második kérdésre a válasz, és első helyre rangsorolom őket. Ez az önzetlenség. A részvét szolgáltatja az energiát, és működik.

  Az oktatási szeminárium szervezője is ezt az elvet követte, mikor először találkozott a gyermekekkel, akiken segíteni próbált. Sokuknak életükben az első alkalom volt ez, amikor fontosnak érezhették magukat, főleg egy befolyásos felnőtt társaságában. Ezen túlmenően, ítélkezés helyett valóban meghallgathatta őket. A kezdeményezés megfelelően alakult. A gyerekek érezték a feléjük irányuló tiszteletet, és működött a dolog.            

  Végül az igazi nyitóbeszéd mégsem az enyém volt. A gyermekek egyike állt fel utánam az emelvényre. Elmesélte élete történetét, mely családi tragédiákról, drogproblémákról és bűnözésről szólt, mígnem a program visszaadta számára a reményt, és hogy hamarosan egyetemre megy. Mire a végére ért, könnyes volt a szemem. Na ez volt a nyitóelőadás.

  Életed nagy részében egyedül vagy. Ekkor a legfontosabb személy számodra te magad vagy. Sokszor megbecsülheted magadat. Ki az, akit ébredéskor először észreveszel? Te! Mondod valamikor is, hogy „Jó reggelt, én. Legyen szép napom!”? Én igen. Ki az, akit elalváskor legutoljára észlelsz? Megint csak Te! Én jó éjszakát kívánok magamnak. Fontossá teszem magamat, sokszor a nap során. Beválik.

    Ami a harmadik kérdést illeti, hogy mi a legfontosabb, amit tehetsz? A törődés. Ebben benne van a töredelem is - például valaki törődötté válik-, de a gondoskodás is. A válasz rámutat, hogy a szándék a legfontosabb.

   Mielőtt több történeten keresztül is részletezném, mi a törődés, összefoglalnám az uralkodó három kérdését, a válaszokkal együtt:

1. Melyik a legfontosabb idő?  Most.
2. Ki a legfontosabb személy?  Akivel vagy.
3. Mi a legfontosabb, amit tehetsz?  A törődés.

Másokat hibáztatni

    Amikor megpróbálsz fontos döntéseket hozni, választhatod a korábban vázolt módszert, de nem muszáj mindig ehhez tartanod magad. Ezt is te döntöd el. Szóval ha nem működik, ne kend rám!

   Egy egyetemi hallgató felkereste egyik szerzetesünket. A leányzó másnap egy fontos vizsgára volt hivatalos, és azt kérte a szerzetestől, hogy mondjon el néhány imát és mantrát a szerencséje érdekében. A pap kedvesen eleget tett a kérésnek, gondolván, így ad egy kis plusz önbizalmat a lánynak. Teljesen ingyen tette, nem adott semmi adományt a lány.

   Sosem láttuk viszont. De barátaitól visszahallottam, hogy azt hajtogatja mindenkinek, milyen bénák a szerzeteseink; hogy még imát sem tudnak rendesen mondani. Bebukta a vizsgáját.

Barátai azt is elmondták, azért bukott, mert alig-alig tanul valamit is. Party-arc volt. Abban reménykedett, hogy az egyetem „kevésbé fontos”, tanulmányokkal foglalkozó részét majd elintézik a szerzetesek.

   Bár elégedettséggel tölthet el minket, hogy másokat hibáztassunk életünk kedvezőtlen fordulataiért, ez ritkán oldja meg a problémát.

Egy fickónak viszketett a feneke.
Meg is vakarta a fejét helyette.
Miért nem múlik? Nem értette.

Így írta le Ácsán Cshá azt, amikor másokra kenjük a dolgokat: mintha a feneked viszketne, de a fejedet vakargatnád.

Döntéshozatal

   Egy megoldással rendelkező probléma döntést igényel. De hogyan hozzuk meg életünk fontos döntéseit?

 Gyakorta megpróbálunk rávenni másokat, hogy ezt megtegyék helyettünk. Így ha valami balul sül el, van kit hibáztatni. Néhány barátom engem is megpróbál cselesen erre kényszeríteni, de nem teszem meg helyettük. Csak annyit teszek, hogy megmutatom nekik, hogyan hozzanak bölcs döntést saját maguk.

    Amikor keresztúthoz érkezünk, és nem vagyunk biztosak, melyik úton haladjunk tovább, akkor üljünk ki oldalra, pihenjünk egy kicsit, és várjunk egy buszra. Hamarosan, általában amikor nem számítunk rá, érkezik egy busz! A menetrend szerinti járatok elejére nagy, vastag betűkkel kiírják, merre tartanak. Ha ez a végállomás megfelel neked, szállj fel! Ha nem, akkor várj. Mindig jön egy másik busz később.

   Magyarán, amikor döntést kell hoznunk, de bizonytalanok vagyunk, szünetet kell tartani és várni. Nemsokára, lehet amikor nem is várnánk, érkezik egy megoldás. Minden megoldás vezet valahová. Ha ez tetszik nekünk, akkor ezt a megoldást választjuk. Ha nem, várunk. Mindig jön egy másik megoldás.

Én így hozom meg a döntéseimet. Összegyűjtöm az információkat, és várok a megoldásra. Mindig jön egy megfelelő, ha elég türelmes vagyok. Általában váratlanul, amikor nem is gondolok a dologra.

Van valami probléma?

A tizenhetedik századi matematikus-filozófus Blaise Pascal egyszer azt mondta: „Az ember összes baja abból származik, hogy nem tud nyugton ülni a fenekén.”

Ezt kiegészíteném azzal, hogy „és nem tudja, mikor üljön rajta.”

1967-ben Izrael háborúban állt Egyiptommal, Szíriával és Jordániával. Az események közepette, amit manapság már Hatnapos Háborúként ismerünk, riporterek kérdezték a korábbi brit miniszterelnököt, Harold Macmillant, mit gondol a közel-keleti problémáról.

Az akkor már igencsak koros államférfi habozás nélkül rávágta:

- Nincs probléma a Közel-Keleten.
A riporterek megkövültek.

- Mit ért az alatt, hogy „Nincs probléma a Közel-Keleten”? – követelőzött a riporter. – Nem tud róla, hogy veszedelmes háború zajlik? Nem jut el a tudatáig, hogy most is, miközben beszélünk, bombák hullanak az égből, tankok harcolnak, és katonákat lőnek szitává? Rengeteg a halott és a sebesült. Mit ért azalatt, hogy „Nincs probléma a Közel-Keleten”?

A sokat látott államférfi türelmesen elmagyarázta:

- Uram, a „probléma” olyasvalami, aminek van megoldása. A Közel-Keleten viszont nincs ilyen. Épp ezért nincs probléma.

Mennyi, de mennyi időt vesztegetünk el az életünkből olyasmire, aminek akkor éppen nincs megoldása, és ezért nem is igazi probléma?

Adj bele mindent!

Az előző történetet folytatva, a tigris és a kígyó halála után emberünk számára eljött a cselekvés ideje. Abbahagyta a méz ízlelgetését, és némi erőfeszítés árán kijutott a kútból, majd a dzsungelből is. Az élet nem mindig a semmittevésről szól, mézet nyalogatva.

Egy fiatalember Sydneyből elmesélte nekem, hogy egy ízben találkozott Ácsán Cshával Thaiföldön, akitől élete legjobb tanácsát kapta.

Sok buddhizmus iránt érdeklődő nyugati hallott már Ácsán Csháról a nyolcvanas évek elején. Ez a fiatal férfi úgy döntött, elutazik a messzi Thaiföldre csak azért, hogy találkozhasson a nagyszerű pappal, és feltehessen neki néhány kérdést.

Valóban hosszú utazás volt. Sydneyből nyolc óra alatt ért át Bangkokba, ahol felszállt az éjjeli vonatra, mely tíz órán át zötykölődött Ubonig. Ott megegyezett egy taxissal, hogy az elvigye Wat Nong Pah Pong kolostorhoz. Fáradtan, nagy izgalommal végre megérkezett Ácsán Cshá kunyhójához.

A híres tanító szokás szerint a tető alatt üldögélt, ahol meglehetősen nagy tömeg vette körül: papok és világiak, szegény földművesek és gazdag kereskedők, falusi asszonyok rongyokban és kifestett hölgyek Bangkokból, mind egymás mellett ülve. Ácsán Cshá fedele alatt nem volt megkülönböztetés.

Az ausztrál leült a tömeg szélére. Két óra telt el, de Ácsán Cshá észre sem vette őt. Túl sokan voltak előtte. Csüggedten felállt és elsétált.

Ahogy átvágott a kolostoron a kapu irányába, a harangtorony tövében megpillantott néhány szerzetest, leveleket sepregetve. Mivel volt még egy órája a taxija érkezéséig, felkapott ő is egy seprűt, hogy javítson kicsit a karmáján.

Jó félóra elteltével, még mindig szorgalmasan sepregetve, egy kezet érzett a vállán. Megpördült. Meglepődve és elragadtatva konstatálta, hogy a kéz tulajdonosa maga Ácsán Cshá volt, aki mosolyogva állt előtte. A pap észrevette a nyugati fickót, de nem volt alkalma megszólítani. Az Ácsán épp kifelé tartott a kolostorból, egy másik eseményre menet, de megállt a fiatal sydney-i férfinél, hogy megajándékozza. Ácsán Cshá gyorsan mondott valamit thai nyelven, majd elsietett.

Egy tolmács fordította neki: „Ácsán Cshá azt mondja, hogyha sepersz, adj bele mindent.” Majd a tolmács is továbbállt.

A fiatalember ezen a tömör tanításon gondolkodott a hosszú hazaúton. Természetesen tudta, hogy Ácsán Cshá sokkal, de sokkal többet tanított neki, mint hogy hogyan célszerű leveleket sepregetni. Tisztán látta a tanítás lényegét.

„Bármit is teszel, adj bele mindent!”

Pár évvel később Ausztráliában elmondta nekem, hogy ez az életre szóló tanács sok száz ilyen kimerítő és hosszú utazást megért volna. Hitvallásává vált, boldogságot és sikert hozva életébe. Amikor dolgozott, mindent beleadott. Amikor pihent, azt is százszázalékosan végezte. Amikor társaságban volt, akkor is a lehető legjobbat nyújtotta. Igazi sikerformula!

Ja, és amikor semmit nem csinált, akkor teljesen semmit nem csinált.

Tigris és kígyó közt

Van egy régi buddhista történet arról, hogyan cselekedjünk élet-halál helyzetekben.

Egy férfit tigris üldözött keresztül a dzsungelen. A tigrisek gyorsabban futnak az embernél, és előszeretettel fogyasztják is azokat. Ez itt, a férfi balszerencséjére, igen éhes volt.

Már majdnem utolérte a férfit, de ekkor meglátott egy kutat az út mentén. Kétségbeesettségében afelé ugrott. Már nem volt visszaút, mikor meglátta, hogy mekkorát hibázott. A kút kiszáradt, és az alján jól láthatóan egy hatalmas fekete kígyó tekergőzött.

Ösztönösen kinyújtotta kezét a kút fala irányába, ahol még meg tudott kapaszkodni egy kiálló gyökérben, megállítva zuhanását. Mire feleszmélt, a kígyó már támadásba lendült; testét teljesen kinyújtva próbálta megharapni a férfi lábát, de hajszál híján nem sikerült elérnie azt. Felnézve látta, hogy a tigris gyökérbe kapaszkodó keze után kapkod a mancsával, de épp hogy az sem tudta elérni. Szörnyű helyzetét elemezgette, mikor észrevett két egeret: egy fehéret és egy feketét, amint kibújnak egy apró lyukból, hogy a gyökeret kezdjék rágcsálni.

Ahogy a tigris nyújtózkodott, hogy elérje áldozatát, hátsó lábaival megrázott egy vékony fát, aminek egyik ága a kút fölött nyúlott, s rajta egy méhkas függött. Méz kezdett csurogni belőle a kútba. A férfi kinyújtotta nyelvét, és megízlelte. „Mmmm! Ez aztán finom!” gondolta magában elmosolyodva.

Az eredeti elbeszélés szerint a történet itt véget ér. Éppen ettől lesz olyan életszerű. Az életnek, mint azoknak a fránya szappanoperáknak, sosincs lezárt befejezése. Az élet állandóan teljesedik ki.

Mindemellett gyakran van úgy életünkben, mintha egy éhes tigris és egy nagy fekete kígyó közé szorultunk volna; halál és valami még rosszabb közé, minden nappallal és éjszakával (a két egér) egyre kevesebb és kevesebb kapaszkodóval. Még ilyen szörnyű helyzetekben is, valahonnan csorog egy kis méz! Ha bölcsek vagyunk, kinyújtjuk a nyelvünket és megízleljük azt a mézet. Miért ne? Amikor nincs mit tenni, ne csinálj semmit, és élvezd kicsit az élet mézét.

Mint mondtam, hagyományosan itt véget ér a történet. Én azonban hallgatóságomnak általában elmondom az igazi befejezést is, hogy kihangsúlyozzam a lényeget. Íme hát:

Ahogy a férfi élvezte a mézet, az egerek egyre csócsálták a gyökeret, a nagy fekete kígyó mind magasabbra nyújtózott, és a tigris egyre mélyebbre nyúlt, már majdnem elérve a fickó kezét.... A tigris elszámította magát! Belebukfencezett a kútba, lezuhant a férfi mellett, halálra zúzva magát és a kígyót is a kút alján…

Hát, végül is lehetséges, nem? Gyakran történnek váratlan dolgok, ilyen az életünk! Szóval, miért ne élveznénk a méz ízét még a leginkább kilátástalan helyzetekben is? A jövő bizonytalan. Sose tudhatjuk biztosan, mi fog következni a következő percben.

Sodródni az árral

Egy bölcs szerzetes, akit évek óta ismerek, öreg barátjával túrázott az érintetlen vadonban. Egy forró, késői délután egy káprázatos partszakaszra bukkantak. Annak ellenére, hogy a szerzetesek szabályai tiltják a szórakozás céljából való fürdőzést, a kék víz szinte hívogatta, hogy lehűtse magát a hosszú gyaloglás után, úgyhogy levetkőzött és begázolt a tengerbe.

Fiatalabb korában, világi életében, igen jó úszó volt. De most, hosszú ideje szerzetesként, jó pár éve már, hogy úszott volna. Csupán pár perces pancsolás után elkapta egy erős dagály-szerű áramlat, ami elkezdte a nyílt víz felé sodorni. Később megtudta, hogy ez egy nagyon veszélyes partszakasz volt a vad áramlatok miatt.

Először a szerzetes megpróbált szembe menni a sodrással. Azonban hamar rájött, hogy nem fogja bírni erővel. Korábbi ismeretei ekkor jöttek segítségére. Megnyugodott, elengedte a testét, és hagyta magát sodródni az áramlattal.

Nagyszerű bátorságra vall, hogy meg tudott nyugodni egy ilyen helyzetben, amikor a partvonal egyre távolabb és távolabb került.

A szárazföldtől sok száz méterre volt már, mikor az áramlat lecsendesült. Csak ekkor kezdett el visszaúszni a part felé.

Elmondása szerint a visszaút minden csöppnyi energiáját felemésztette. Borzalmasan kimerülve ért partot. Biztos volt benne, hogy ha megpróbál harcolni az árral, akkor az győzött volna. Ugyanígy kisodródott volna a tengerre, de oly kevés megmaradt erővel, amivel nem lett volna képes visszajutni. Ha nem engedett volna a sodrásnak, biztos volt benne, hogy megfullad.

Az ilyen anekdoták demonstrálják, hogy a bölcselet, miszerint „Amikor nincs mit tenni, ne csinálj semmit” nem csupán egy jól csengő gondolat. Hovatovább életmentő tanács lehet. Amikor az ár erősebb nálad, akkor kell vele menned. Amikor hatékonyan lehet cselekedni, attól a pillanattól kell erőfeszítést tenni.

Teaszünet, amikor már nincs kiút

Mindig van valami, amit a napunk hozzávalóival tehetünk, még ha csak annyi is, hogy leülünk élvezni az utolsó csésze teánkat. A következő történetet egy volt kollégám mesélte el. Tanár volt, előtte viszont a brit seregben szolgált a Második Világháborúban.

Kollégám Burma esőerdejében járőrözött; fiatal volt, távol az otthonától, halálra rémülve. Felderítőjük szörnyű hírekkel tért vissza parancsnokukhoz. Apró járőrük hatalmas létszámú japán csapatokba botlott, mérhetetlen túlerővel néztek szembe, ráadásul teljesen körülkerítve. Az ifjú brit katona legbelül már a halálra készült.

Azt várta, hogy parancsnokuk majd kitörésre utasítja őket – ez lett volna a férfias cselekedet. Talán néhányuk túlélné! Ha mégsem, nos, legalább az ellen közül is magukkal vinnének párat a halálba. Végtére is, ezt teszik a katonák.

De nem ez a parancsnok! Kiadta a parancsot embereinek: üljenek le, és főzzenek maguknak egy csésze teát. Mégis csak ők voltak a BRIT hadsereg!

A fiatal katona azt hitte, parancsnoka megőrült. Hogyan jutna eszébe bárki épeszűnek teázni, amikor körbevette az ellenség, nincs kiút, és a biztos halál vár rá?

De a hadseregben, főleg háború idején, a parancsnak engedelmeskedni kell. Mindannyian megfőzték az utolsónak gondolt teájukat. Még meg sem itták, mikor visszatért a felderítő, és suttogva jelentett a parancsnoknak. Az összehívta embereit.

- Az ellenség továbbhaladt – jelentette be. – Megnyílt egy út. Szedelőzködjetek hamar, de halkan – mozgás!

Valamennyien biztonságban kiértek, így mesélhette el nekem is a történetet sok évvel később. Elmondása szerint az életét köszönhette a parancsnok bölcsességének, nem csak a háború során Burmában, hanem azóta több alkalommal is. Életében számtalanszor került olyan helyzetbe, mintha körbevette volna az ellenség, teljes erőfölényben: menekvés nélkül, a halálra készen. „Ellenség” alatt komoly betegséget, iszonyú nehézségeket és tragédiát értett; olyasmiket, amikből nem látni kiutat.

Burmai tapasztalatai nélkül talán megpróbálta volna átvágni magát a problémákon, és bizonnyal csak nagyobb bajt hozott volna a saját fejére. Ehelyett, amikor körbevette a halál - vagy annak előszele - minden oldalról, egyszerűen csak leült, és főzött egy csésze teát.

A világ folyton változik; az élet folytonos áramlás. Megitta a teáját, megőrizte erejét és várt arra a pillanatra, ami mindig eljön: a pillanat, amikor hatékonyan lehet cselekedni, mint például biztonságban kijutni.

Akik pedig nem kedvelik a teát, emlékezzenek erre a mondásra: „Amikor nincs mit tenni, ne is csinálj semmit!”

Nyilvánvalónak hangzik, de életmentő lehet.

A Karma törvénye

            A legtöbb nyugati félreérti a Karmát. Összekeverik a Végzettel, amikor is az illető egy, a régmúltban elkövetett ismeretlen bűnéért kényszerül szenvedésre. Ez közel sem így van, ahogy a következő történetből is kitűnik.

            Két nő tortát sütött, mindegyik egyet-egyet.

            Egyiknek borzalmas alapanyagai voltak. Az öreg, fehér lisztből először ki kellett szedegetnie a zöldes, penészes darabkákat. A koleszterin-dús vaja majdhogynem avas volt. Barna csomókat kellett kikaparnia a fehér cukorból (valaki egy kávétól csöpögő kanalat dugott bele). Gyümölcsnek csak ősrégi mazsolákat talált, amik a kimerült uránium keménységével vetekedtek. Ráadásul konyhája tipikusan a háború előtti békeidőket idézte – de, azt már meg nem mondom, hogy melyik háború előttit.

            A másik nőnek a lehető legjobb alapanyagok álltak rendelkezésére. Organikusan előállított, teljes kiőrlésű liszt, gén kezelést garantáltan soha sem látott gabonából. Telítetlen zsírokban gazdag repceolaj, nyers barna nádcukor, nedvdús növények egyenesen a kertből. Konyhája csúcs-modern kütyükkel felszerelve.

            Melyikük sütötte hát az ízletesebb tortát?

Gyakran nem ott készül a finomabb süti, ahol a legjobbak a hozzávalók – a sütés nem csupán az alapanyagokról szól. Néha a borzalmas hozzávalókkal felszerelt ember annyi erőfeszítést, törődést és szeretetet süt a tortájába, hogy az lesz a legkiválóbb mind közül. Az a fontos, hogy mit teszünk az alapanyagokkal.

            Vannak barátaim, akiknek szörnyű hozzávalókkal kell dolgozniuk életük során: szegénysorba születtek, bántalmazták őket gyerekként, gyengén tanultak, esetleg fogyatékosságuk miatt nem tudtak sportolni vagy játszani. De kevés kiváló tulajdonságukat olyan remekül kovácsolták össze, hogy rendkívül lenyűgöző dolgok sültek ki belőlük. Igen nagyra becsülöm őket. Észreveszed ezeket az embereket?

            Vannak olyan barátaim is, akiknek remek alapanyagokhoz jutottak életükben. Szerető és jómódú a családjuk, sikeresek voltak az iskolában, tehetséges sportolók, jóképűek és népszerűek, ám elvesztegették fiatal életüket az alkoholra és a drogokra. Ismersz ilyen embereket?

            A Karmának csak az egyik fele, hogy mivel kell dolgoznunk életünk során. A másik fele - a sokkalta fontosabb fele - az, hogy mihez kezdünk a kapott alapanyagokkal ebben az életben.