Melyik szabadság áll hozzád közelebb?

Egyszer két nagy tudású thaiföldi szerzetest meghívott a támogatójuk a saját házába egy közös reggelire.

A szobában, ahol vendéglátójukra vártak, volt egy csodaszép akvárium, benne számtalan különféle hallal. A fiatalabb szerzetes megjegyezte, hogy a halak akváriumban való tartása ellenkezik a buddhista könyörületesség elvével, hiszen olyan, mintha a halakat bebörtönözték volna. Mégis mi bűnt követtek el, hogy egy üvegfalú börtönbe zárták őket?! Szabadon kellene úszkálniuk a tavakban és folyókban, ahol oda mehetnek, ahova csak szeretnének...

A másik szerzetes nem értett egyet Azt elismerte, hogy ezek a halak nem követhették szabadon a vágyaikat, de ugyanakkor az akváriumi élet számtalan veszélytől megóvja őket. Ezután felsorolta, hogy így mi mindentől szabadulnak meg a halak:

1. Láttál már valaha olyan horgászt, aki egy akváriumban próbált meg horgászni? Ugye nem? A halak tehát szabadok a horgászok jelentette veszélytől.
   Képzeld csak el, milyen lehet a szabadban: amikor egy kövér, ínycsiklandozó gilisztát látnak a vízben lebegni, soha nem tudhatják, hogy biztonságos-e megenni. Kétségtelen, hogy számos barátjukat és ismerősüket látták már rákapni egy elsőre finomnak tűnő gilisztára, majd pillanatok alatt eltűnni felfelé örökre... A vadon élő halak számára az étkezés ijesztő, veszélyes, ráadásul gyakran tragédiába torkollik. Egy vacsora lelki megpróbáltatásokat okoz. Az összes vadon élő hal krónikus gyomorfájdalmaktól szenvedhet, amit a vacsoraszerzés körül kialakult félelem okozhat; a paranoiásabb egyedek pedig elképzelhető, hogy egyszerűen csak éhen halnak. A vadon élő halak valószínűleg egytől-egyig pszichológiai esetek lehetnek. Ettől a veszélytől nem kell tartaniuk az akváriumban élő társaiknak.
2. A vadon élő halaknak attól is aggódniuk kell, hogy esetleg egy nagyobb hal megeszi őket. Manapság nem úgy megy ám, hogy "hát majd akkor az éjjel felúszok a patakon, mert akkor úgyis biztonságos!". Ugyanakkor egyetlen haltulaj sem rakna (legalábbis szándékosan) olyan halat az akváriumba, ami megeszi a többit. Tehát az akváriumban élő halak szabadok a kannibál halak hordozta veszélyektől.
3. A természet rendje szerint néha megesik, hogy a vadon élő halak bizony táplálék nélkül maradnak. De az akváriumban élő társaik gyakorlatilag egy étterem mellett laknak: A pincér naponta kétszer házhoz viszi a menüt. Ez pedig még a pizzafutárnál is jobb dolog, hiszen nem kell fizetni. Tehát az akvárium halai szabadok az éhség érzésétől.
4. Az évszakok változása során a tavak és a folyók gyakran ki vannak téve extrém időjárási körülményeknek. Télen annyira hideg lehet, hogy akár be is fagyhatnak, míg nyáron annyira meleg, hogy akár ki is száradhatnak. Az akvárium halai azonban egész évben élvezhetik a légkondicionált lakosztály kényelmét. Az akvárium halai tehát szabadok a hideg és a forróság veszélyeitől.
5. A természetben ha egy hal megbetegszik, nincs aki elláthatná. Az akvárium azonban ingyenes orvosi ellátást biztosít: A tulajdonos házhoz hívja a haldoktort; még csak be sem kell menni a klinikára. Az akvárium halai tehát szabadok attól a veszélytől, hogy megbetegszenek, és nincs, aki segítsen.

A második - és egyben idősebb - szerzetes végül összefoglalta álláspontját: számos előnye van az akváriumi létnek. Igaz, a halk nem mehetnek oda, ahova csak szeretnének, de számos veszély és kényelmetlenség elkerüli őket cserébe.
Az idősebb szerzetes azután elmagyarázta, hogy valahogy így van ez azokkal az emberekkel is, akik erényes életet élnek: igaz, nem tehetnek meg bármit, amit csak akarnak, de így számos veszélytől és kellemetlenségtől óvják meg saját magukat.
Te melyik szabadságot választanád?

A szabadság két fajtája

Világunkban kétféle szabadság létezik: a vágyak szabadság a vágyaktól való szabadság.

A modern nyugati kultúra csak az elsőt ismeri: a vágyak szabadságát. Olyan szinten nagyra értékelik és tisztelik, hogy szinte minden alkotmányban megjelenik az emberi jogok közt felsorolva.

Akár azt is mondhatnánk, hogy a legtöbb nyugati demokrácia azon alapszik, hogy megvédje lakosainak azt a szabadságát, hogy felismerjék és követhessék vágyaikat. Érdemes megfigyelni, hogy ezekben az országokban az emberek jellemzően nem érzik jól magukat...

A másik szabadságot csak néhány vallási közösségben értékelik. Egészen pontosan a vágyak nélküli élet szabadságát. Érdemes megfigyelni, hogy az ilyen - rendszerint korlátozó - közösségekben, mint amilyen például az én kolostorom is, az emberek szabadnak érzik magukat.

Talán így korrekt!

Gyakran levertségünkben, arra gondolunk: „Ez nem fair! Miért pont én?” Megkönnyítené egy kicsit a dolgokat, ha az élet igazságosabb lenne.

         Egy középkorú fogoly, a börtönben tartott meditációs csoportom egyik tagja, beszélni kívánt velem az óra után. Már jó pár hónapja látogatta az előadásokat és sikerült egész jól megismernem.

         „Brahm,” mondta, „azt akartam, hogy tudd, nem én követtem el a bűntényt, amiért lecsuktak. Ártatlan voltam. Tudom, hogy a legtöbb sittes ugyanezt mondaná, és hazudnának, de én igazat beszélek. Nem hazudnék neked Brahm, neked nem!” Hittem neki. A körülmények és a viselkedése meggyőzött arról, hogy az igazat mondta. Elkezdtem azon töprengeni, hogy mennyire tisztességtelen is ez és hogy hogyan tudnám orvosolni ezt az igazságtalanságot. De félbeszakította a gondolataimat.

         Sunyin mosollyal folytatta, „De Brahm, annyi más bűntényért nem kaptak el, azt hiszem, talán így korrekt!”

        Majd megszakadtam a nevetéstől! A vén csirkefogó megértette a karma törvényét, még jobban, mint néhány szerzetes, akit ismertem.

         Milyen gyakran követünk el „bűncselekményt”, valamilyen bántó, rosszindulatú tettet, úgy, hogy nem kell szenvednünk érte? Mondjuk e valaha, hogy „Ez nem fair! Miért nem kaptak el?”

         Ha bármiféle látható ok nélkül kell szenvednünk, így morgolódunk, „Ez nem fair! Miért én?” Talán mégis fair. Mint a rabnál a történetemben, talán annyi sok másik „bűntettünk” volt, amit megúsztunk, hogy az élet végül mégiscsak fair.

A jó szemétládák

Munkám része, hogy emberek problémáit hallgatom. Mi szerzetesek megérjük a pénzünket, ugyanis soha nem számítunk fel díjat. Gyakran, mikor hallgatom a bonyolult és kényes problémákat, amibe az emberek keverednek, az irántuk érzett szimpátiám engem is szomorúvá tesz. Hogy kihúzhassak valakit a gödörből, néha nekem is bele kell másznom, hogy elérhessem a kezüket – de sosem felejtek el létrát vinni magammal. A beszélgetés végeztével megint olyan derült vagyok, amilyen mindig. Kiképzésemnek hála, tanácsadói munkám nem hagy visszhangot maga után.

         Tájföldi tanárom Ácsán Cshá azt mondta, hogy kötelező szemetesként viselkednünk. A szerzeteseknek, főleg a rangidőseknek a kolostorukban kell ülniük, kukán hallgatni az emberek problémáit és fogadni a szemetüket. Házassággal kapcsolatos bajok, nehézségek serdülő gyerekekkel, rossz viszony a rokonokkal, pénzügyi bajok – rengeteget hallunk róluk. Nem értem miért. Mégis mit tudhat egy cölibátusban élő szerzetes a házastársi viszonyokról? Azért hagytuk el a világot, hogy hátrahagyhassuk az effajta szemeteket.  De könyörületességből ülünk és hallgatunk, osztozunk békénkben, és fogadjuk a hulladékot.

         Volt azonban ráadásként egy különleges, alaptanács, amit Ácsán Cshá-tól kaptunk. Azt mondta, legyünk olyan szemetesek, amik alul lyukasok! Befogadjuk az összes szemetet, de mégsem tartunk benn semmit.

         Ezért egy hatékony barát, vagy tanácsadó, olyan, mint egy alul lyukas szemetes, ami sosincs túl tele, hogy egy újabb adag problémát hallgasson meg.

A nagy rakás ganéj

Kellemetlen dolgok, mint például az, hogy utolsóként végzünk az osztályban, előfordulnak az életben. Mindenkivel. Az egyetlen különbség a boldog és a depressziós ember között, hogy melyik hogyan viszonyul a katasztrófákhoz.

         Képzeld el, hogy egy remek délutánt töltöttél el egy barátoddal a tengerparton. De amikor hazaérsz, egy hatalmas nagy rakás szart találsz az ajtód elé zúdítva. Három dolgot kell tudni erről a rakomány trágyáról:

1 Nem te rendelted. Nem a te hibádból van itt.

2 Nálad ragadt. Senki sem látta, hogy ki borította ide, így senkinek sem tudsz szólni, hogy vigye el.

3 Mocskos és visszataszító, a bűze pedig az egész házadat betölti. Szinte lehetetlenség kibírni.

Ebben a metaforában, a házad előtt álló, nagy rakás ganéj, a nyomasztó élményeket jelenti, amik az életünk során zúdultak a nyakunkba. Csakúgy, mint a kocsirakomány szarról, az életben történő tragédiákról is három dolgot kell megjegyezni:

1 Nem mi rendeltük. Azt kérdezgetjük, „miért pont én?”

2 Nálunk ragadt meg a probléma. Senki, még a legjobb barátaink sem tudják elvinni (bár lehet, megpróbálják).

3 Ez a rettenetes esemény, boldogságunk elpusztítója, a fájdalom az egész életünket áthatja. Szinte lehetetlenség kibírni.

Kétfajtaképpen reagálhatunk, ha egy rakás ganéjjal ragadunk. Az első lehetőség, hogy magunknál hordjuk a szart. Rakunk kicsit a zsebünkbe, egy kicsit a táskánkba, valamennyit a pólónk alá is. Még a nadrágunkba is tömünk egy keveset. Azt tapasztaljuk, hogy amikor trágyát hordunk magunknál, sok barátot vesztünk el! Úgy tűnik, hogy még a legjobb barátok is ritkábban lesznek a közelünkben.

         „Magunkkal hordani a ganéjt” metafora a depresszióba esésre, borúlátásra és haragra. Ez egy természetes válasz a szerencsétlenségekre. De sok barátot is vesztünk, mert az is természetes és megérthető, hogy mások sem szeretnek körülöttünk lenni, amikor túlzottan lehangoltak vagyunk. Ráadásul, a kupac gané sem lesz kevesebb, csak a szaga lesz rosszabb, ahogy érlelődik.

      Szerencsére, van más mód! Ha leborítanak hozzánk egy rakomány ganéjt, sóhajtunk egy nagyot, és munkához látunk. Elővesszük a talicskát, a vasvillát és a lapátot. Belapátoljuk a trágyát a taligába, hátratoljuk a ház mögé, és beássuk a kertbe. Fárasztó és nehéz munka ez, de tudjuk, hogy nincs más lehetőség. Néha van, hogy csak egy féltalicskányit haladunk egy nap. A problémát próbáljuk orvosolni, ahelyett, hogy depressziósra panaszkodnánk magunkat. Napról napra ássuk be a ganét. Napról napra lesz kisebb a kupac. Van, hogy évekbe is belekerül, de el fog jönni a nap, amikor azt látjuk, hogy a trágya a házunk elől mind eltűnt! Ráadásul, otthonunk egy másik szegletében csoda történt! A kertünkben lévő virágok, mindenütt millió színben pompáznak. Illatuk belengi az egész utcát, így a szomszédok és az arra járók is boldogan gyönyörködhetnek bennük. A középen álló gyümölcsfa pedig már elhajlik, annyi rajta a termés. A gyümölcse olyan édes; még csak hasonlót sem vásárolhatsz sehol! Annyi van belőle, hogy megoszthatjuk szomszédjainkkal is. Még a járókelőknek is jut egy finom falat a csodagyümölcsből.

         „Beásni a szart” metafora, hogy az élet tragédiáira, mint termékeny táptalajra tekintsünk. Ez egy olyan feladat, amit egyedül kell elvégeznünk: itt senki sem segíthet nekünk. De ahogy beássuk szívünk kertjébe, napról napra, a kupacnyi fájdalmunk enyhül. Lehet, hogy évekig eltart, de igenis eljön a reggel, amikor nem maradt több fájdalom életünkben, és szívünkben csoda történt! A kedvesség virágai ragyognak mindenfelé, és a szeretet illata belengi egész utcánkat, a szomszédinktól kezdve, rokonságunkon át, az arra sétálókig mindenkit. Ekkor bölcsességfánk meghajol előttünk, bővelkedve édes bepillantásokkal az élet működésébe. Szabadon megosztjuk a finom termést, még a járókelőkkel is, anélkül, hogy valaha is terveztük volna.

        Ha átestünk a tragédián, megtanultuk a leckét és ápoltuk kertünket, akkor karolhatjuk át a másikat, nagy szerencsétlenségében, és mondhatjuk neki gyengéden, „Tudom.” És érezni fogják, hogy igazán megértjük. Mi is átérezzük. Megmutatjuk a talicskát, a villát és a lapátot, és végtelen bátorítással nyújtunk. Ha még soha azelőtt nem neveltünk saját kertet, ezt nem tudjuk megtenni.

         Sok szerzetest ismertem, akik szakértők voltak meditáció terén, békések, összeszedettek és higgadtak voltak sorscsapások alatt is. De csak néhány vált nagy tanítóvá. Gyakran tűnődtem, hogy miért.

        Olybá tűnik számomra, hogy azon a szerzetesek, akik viszonylag könnyű életet éltek, akiknek csak kevés trágyájuk volt beásni, azok nem lettek tanítók. Szerzetesek, akik hatalmas nehézségeken mentek át, csöndben beásták őket és gazdag kertet varázsoltak, ők lettek a nagy mesterek! Mindannyik bölcs, higgadt és kegyes volt; de akinek több gané jutott, többet is tudott a világgal megosztani. Tanítómnak, Ácsán Cshá-nak, aki számomra a tanárok leg-legjét jelentette, bizonyára egy egész teherszállító vállalat állt sorban szarral az ajtajánál, élete korai szakaszában.

        A történet tanulsága talán annyi, ha a világ szolgálatára kívánsz válni, ha a könyörületesség útjára szeretnél lépni, akkor a következő alkalommal, mikor az életedben tragédia ér, csak annyit mondj, „Juhúú! Még több minőségi termőtalaj a kertembe!”

A hősies áldozat

Mikor még tanár voltam, felfigyeltem a harmincfős osztályomban egy diákra, aki legutolsóként végzett az év végi témazáró dolgozaton. Látszott, hogy teljesítménye nagyon letörte, így félrehívtam.

         Azt mondtam neki: „Valakinek mindig muszáj, hogy harmincadik legyen, egy harmincfős osztályban. Idén, úgy esett, hogy te voltál az, aki hősiesen feláldozta magát, hogy egyik barátodnak se kelljen szégyenkeznie, amiért leghátul végzett. Ez nagyon kedves tőled, ez egy rendkívül kegyes cselekedet volt, kitűntetést érdemelnél!”

         Mindketten tudtuk, hogy amit mondtam, nevetséges volt, de elmosolyodott. Már nem úgy kezelte a dolgot, mintha vége lett volna a világnak.

         Sokkal jobban teljesített a következő évben, amikor már más volt a soros, hogy meghozza a hősies áldozatot. 

Ez is elmúlik

Az egyik legmegfizethetetlenebb tanítás, ami segít, ha depressziósak vagyunk, a legegyszerűbb is. De a könnyűnek tűnő tanításokat könnyű félreérteni. Mikor végleg kiszabadultunk a depresszió fogságából, mondhatjuk majd, hogy igazán megértettük a következő történetet.

         Az új fogoly reszketett és nagyon maga alatt volt. Cellája kőfala minden melegséget elszívott; a kemény vascsövekből semmi könyörület sem csöppent; az acéllemezek csapódása, a kapuk minden becsukásakor, a reményt is hermetikusan elzárta. Úgy roskadt egyre magába, ahogy büntetése nyúlt. A falon, a vaságya fejénél, az alábbi szavakat látta a kőbe kaparva: Ez is elmúlik.

         Ezek a szavak segítették őt átvészelni az éveket, ahogy már sok más rabot is segítettek előtte. Mindegy milyen nehézségbe ütközött, ránézett a feliratra, és eszébe jutott, „Ez is el fog múlni.”

Aznap, mikor kiengedték, megértette a szavakban rejlő igazságot. A kiszabott idejét letöltötte; a börtönbüntetés maga is véget ért.

         Mialatt visszanyerte életét, gyakran gondolt erre az üzenetre, papír cetlikre írta, amiket az ágya mellett, a kocsijában és a munkahelyén hagyott. Még akkor is, amikor nehézre fordultak a dolgok, soha nem esett kétségbe. Csupán arra gondolt, „Ez is elmúlik” és átvészelte. A nehéz idők, soha többé nem tűntek olyan hosszúnak. Aztán mikor jó napok következtek, kiélvezte őket, de soha sem túl felelőtlenül. Ismét eszébe jutott, „Ez is elmúlik”, és így tovább munkálkodott az életén, semmit sem vett természetesnek. A jó napok, úgy tűnt, a megszokottnál mindig tovább tartottak.

         Még akkor is, amikor rákos lett, hogy „Ez is el fog múlni” reményt adott neki. A remény adott erőt és pozitív hozzáállást, amivel legyőzte a betegséget. Egyik napon a szakértők maguk is megerősítették, hogy igen, „a rák maga is elmúlott”.

         Élete végén, halálos ágyán, azt suttogta szeretteinek, „Ez is el fog múlni” és finoman átlépett a másvilágba. A szavai voltak utolsó szívből jövő ajándékai családja és barátai számára. Megtanulták tőle, hogy „a gyász maga is el fog múlni”.⁵

A depresszió egy olyan börtön, amin sokunknak át kell haladnunk. Az, hogy „Ez is elmúlik” átsegíthet minket rajta. Másrészt megelőzi a depresszió kialakulásának egyik fő okát, hogy a jó időket túlságosan is természetesnek vesszük. 

Megfizethetetlen tanítások

Azt hallottam, hogy a depresszió kezelése ma már egy multi-milliárdos üzlet. Elszomorító! Nem szép dolog mások baján meggazdagodni. Aszkéta tradíciónkban, a szerzetesek nem tarthatnak maguknál pénzt és soha sem rovunk ki díjat a beszédeinkre, sem a tanácsadásra, sem bármilyen más szolgáltatásunkra, amit nyújtunk.

         Egy amerikai nő hívta fel egy szerzetestársamat, egy neves meditációs tanárt, és a meditációs órákról kérdezgetett.

         „Hallottam, hogy oktat meditációt.” mondta vontatottan a telefonban.

         „Igen hölgyem, oktatok,” válaszolt udvariasan.

         „Mennyibe kerül?” kérdezte, rögtön a tárgyra térve.

         „Semennyibe hölgyem.”

         „Hát akkor nem lehettek túl jók!” válaszolta, és letette a kagylót.

         Én is kaptam egy hasonló telefonhívást pár éve, egy félig lengyel félig ausztrál hölgytől:

         „Lesz ma este beszéd a központjukban?” érdeklődött.

         „Igen hölgyem. Este 8:00-kor kezdődik,” mondtam neki.

         „Mennyit kell érte fizetni?” kérdezte.

         „Semennyit hölgyem, ingyen van,” magyaráztam. Aztán egy kis szünet következett.

         „Nem értett meg.” Mondta erélyesen. „Mennyi pénzt kell, adjak, hogy meghallgathassam az előadást?”

        „Asszonyom, nem kell egy petákot sem adnia, ingyen van,” mondtam olyan megnyugtató hangon, ahogy csak bírtam.

        „Idefigyeljen!” kiabált a vonal túlsó végén. „Dollárok! Centek! Mennyit kell felköhögnöm, hogy bejussak?”

        „Hölgyem, nem kell felköhögnie semmit sem. Egyszerűen besétálhat. Leülhet hátul, és bármikor kimehet, ha úgy tartja kedve. Senki nem fogja megkérdezni a nevét vagy elkérni a címét, nem fogunk a kezébe nyomni prospektusokat, nem fogjuk felkérni arra, hogy ajánljon fel adományt az ajtónál. Teljesen ingyen van.”

Hosszú csönd következett.

Aztán őszintén, érdeklődve rákérdezett, „De… Akkor nektek ebből mi jut?”

„Boldogság asszonyom,” válaszoltam. „Boldogság.”

Ma ha bárki megkérdezi, hogy ezek a tanítások mennyibe kerülnek, soha nem mondom, hogy ingyenesek. Inkább azt mondom, megfizethetetlenek. 

A kétujjas mosoly

Dicsérettel pénzt takaríthatunk meg, javítja kapcsolatainkat, és boldogsággá tesz. Jó lenne, ha gyakoribbá válna.

         Az ember, akit a legnehezebben dicsérünk meg, saját magunk vagyunk. Nevelésem miatt én abban a hitben éltem, hogy aki önmagát dicséri, az nagyképűvé válik. Ez nem igaz. Csak nagyszívűek lesznek. Saját jó tulajdonságaink dicséretével, pozitívan erősítjük meg őket.

         Mikor még tanuló voltam, az első meditációs tanárom ellátott pár jó tanáccsal. Azzal kezdte, hogy megkérdezett, mi az első dolog, amit reggel teszek, miután kibújok az ágyból.

         „Bemegyek a fürdőszobába,” mondtam.

         „Van tükör a fürdőszobádban?” érdeklődött.

         „Persze.”

         „Remek,” mondta. „Akkor most minden reggel, még azelőtt, hogy megmosnád a fogadat, azt szeretném, ha belenéznél abba a tükörbe és mosolyognál magadra.”

         „De uram!” kezdtem ellenkezni. „Én egy diák vagyok. Néha nagyon későn fekszem le aludni, és néha úgy kelek, hogy nem vagyok túl jó formában. Vannak reggelek, amikor attól is félnék, hogy a tükörbe nézzek, nemhogy még vigyorogjak is!”

         Nevetett, a szemembe nézett és így szólt, „ha nem tudsz természetesen mosolyogni, akkor mozdítsd meg a két mutatóujjadat, tedd őket a szád két sarkára, és húzd őket felfelé. Így ni.” És megmutatta.

         Nevetségesen nézett ki. Kivonszoltam magamat az ágyból, és betámolyogtam a fürdőbe. Néztem magamat a tükörben. „Urrgh!” Nem voltam valami szép látvány. A természetes mosoly nem ment. Így a két mutatóujjamat a szám két széléhez nyomtam és felhúztam őket. Aztán észrevettem ezt a bolond, fiatal iskolást, aki pofákat vág a tükörben, és nem bírtam visszatartani a grimaszolást. Amikor már természetes volt a mosolyom, egy diákot láttam, aki rám mosolyog. Így még jobban kezdtem mosolyogni. A férfi a tükörben ugyanúgy. Pár perc múlva, már egymáson nevettünk.

         Folytattam ezt a gyakorlatot, minden felkelésnél, két éven keresztül. Minden reggel, független attól, hogy hogyan éreztem magamat, amikor kikeltem az ágyból, röviddel rá, nevetni kezdtem a tükörképemen, általában a két ujjam segítségével. Az emberek azt mondják, manapság sokat mosolygok. Talán a szám körüli arcizmaim beragadhattak ebben a helyzetben.

         Kipróbálhatjuk a kétujjas trükköt a nap bármely pontjában. Külön hasznos lehet, ha megbetegedtünk, amikor betelik nálunk a pohár, vagy ha egyenesen depressziósok vagyunk. A nevetés bizonyítottan endorphinokat enged a véráramba, ami erősíti immunrendszerünket és boldognak érezzük tőle magunkat.

         Segít nekünk észrevenni a 998 jó téglát a falunkban, és nem csak a két rosszat. Nevetéskor pedig gyönyörűen nézünk ki! Ezért is hívom néha a Perth-i, Buddhista templomunkat „Ácsán Brahm Szépségszalonjának”. 

Hogyan legyünk VIP személyek

Kolostorunk alapításának első évében, meg kellett tanulnom építkezni. Az első komolyabb épület egy hatos WC és hatos zuhany, valamint kézmosó blokk volt, amihez meg kellett tanulnom a vízvezeték szerelést. Hogy kitanulhassam a szakmát, elvittem a terveket egy szerelvényboltba, a pénztár mellé helyeztem őket és azt kiáltottam, „Segítség!”

         Komoly megrendelés volt, így a pult mögött álló fiatalember, Fred, nem bánta, hogy kicsivel több időt kell velem foglalkoznia, amíg elmeséli, hogy milyen részekre van szükség, miért is van rájuk szükség és hogyan is kell őket összelegózni. Végül, sok türelemmel, józan paraszti ésszel és Fred tanácsaival, a szennyvízhálózat elkészült. A helyi tanács egészségügyi ellenőre eljött, végzett néhány szigorú tesztet, amiken a rendszer átment. Ez nagyon fellelkesített.

         Pár nap múlva megjött a számla a vízvezeték alkatrészekről. Kértem egy csekket a kincstárnokunktól, és elküldtem egy köszönőlevéllel egybekötve, külön kiemelve Fredet, amiért nem hagyott ott csapot-papot, és így segített nekünk elindítani a kolostorunkat.

         Akkor még nem gondoltam, hogy egy ekkora szerelvényekkel foglalkozó cég, aminek annyi vállalata van elszórva Perh-ben, külön számlázási osztállyal is rendelkezik. Az üzenetemet felbontotta és elolvasta a részlegen egy ügyintéző, akit úgy megdöbbentett a dicsérő levél, hogy azonnal az osztályvezetőhöz vitte. Általában, ha a számlázásiak a csekk mellé üzenetet kapnak, az valamilyen reklamáció. Az osztály vezetője szintén megdöbbent, és a levelet egyenesen a vállalat igazgatójának továbbította. A nagyfőnök elolvasta és annyira megörült, hogy felvette az asztalán lévő telefont, felhívta Fredet üzletláncuk valamelyik pénztárban és beszélt neki a mahagóni asztallapján fekvő levelemről.

„Pont ilyen hozzáállásra van szükségünk a vállalatnál, Fred. Foglalkozni a vevővel! Ezzel jutunk előbbre.”

„Igen, uram.”

„Remek munkát végeztél, Fred.”

„Igen, uram.”

„Bárcsak több olyan alkalmazottunk lehetne, mint te.”

„Igen, uram.”

„Mennyi most a havi fizetésed? Talán felemelhetnénk?”

„IGEN, URAM!”

„Remek volt, Fred!”

„Köszönöm, uram.”

Ahogy ez megesett, két vagy három órával rá visszamentem a szerelvényboltba, hogy kicseréljek egy alkatrészt, ami egy másik munkához kellett. Két nagy, ausztrál vízvezeték szerelő várt a sorára előttem, akkora vállakkal, mint egy kettes szekrény. De Fred észrevett.

„Brahm!” mondta nagy vigyorral, „Gyere ide.”

VIP bánásmódban részesültem. Bevittek hátulra, ahova a vendégeknek tilos belépniük, hogy kiválasszam a cserealkatrészt, amire szükségem volt. Fred pénztáros társa mesélt nekem egy nem rég kapott telefonról, az igazgatótól.

Megtaláltam a részt, amit kerestem. Nagyobb és sokkal drágább is volt, mint az alkatrész, amire be akartam cserélni.

„Mennyivel jövünk neked?” kérdeztem. „Mennyi a különbség?”

Fülig érő mosollyal, Fred így válaszolt, „Brahm, neked nincs semmi különbség!”

A dicséret tehát anyagilag is kifizetődő.

Charles Chaplin: Az önszeretet

Amikor elkezdtem szeretni magam, beláttam,
hogy a fájdalom és a szenvedés óvtak meg attól,
hogy a saját igazságom ellenében éljek.
Ma már tudom, hogyan nevezik ezt:
HITELESSÉGNEK.

Amikor elkezdtem szeretni magam, megértettem,
milyen megalázó volt annak, akire ráerőszakoltam a vágyaimat,
pedig tudtam, hogy sem az idő, sem az illető nem érett meg rá -
még akkor sem, ha ez az illető én voltam.
Ma már tudom, hogy nevezik ezt:
ÖNTISZTELETNEK.

Amikor elkezdtem szeretni magam, nem vágyakoztam
többé egy másik élet után, és láttam, hogy körülöttem
minden kihívást és fejlődési lehetőséget jelent.
Ma már tudom, hogyan nevezik ezt:
ÉRETTSÉGNEK.

Amikor elkezdtem szeretni magam, megértettem,
hogy mindig és minden alkalommal
a megfelelő időben és a megfelelő helyen vagyok,
és hogy mindaz, ami történik, helyes.
Ekkor megnyugodtam.
Ma már tudom, hogyan nevezik ezt:
ÖNTISZTELETNEK.

Amikor elkezdtem szeretni magam, nem raboltam
el többé magamtól a szabadidőt, és felhagytam azzal,
hogy nagyszabású terveket szövögessek a jövőre nézve.
Ma már csak azt teszem, ami örömöt okoz,
amit szeretek, és ami megnevetteti a szívemet,
és mindezt a saját tempómban és stílusomban.
Ma már tudom, hogyan nevezik ezt:
ŐSZINTESÉGNEK.

Amikor elkezdtem szeretni magam, mindentől
megszabadultam, ami nem tett jót az egészségemnek.
Ételektől, emberektől, tárgyaktól, helyzetektől és mindattól,
ami csak lehúzott és eltávolított magamtól.
Kezdetben ezt "egészséges egoizmusnak" neveztem.
Ma már tudom, hogy ez az
ÖNSZERETET.

Amikor elkezdtem szeretni magam, nem akartam többé,
hogy mindenben igazam legyen. Így ritkábban tévedtem.
Ma már azt is tudom, hogy nevezik ezt:
EGYSZERŰSÉGNEK.

Amikor elkezdtem szeretni magam,
felhagytam azzal, hgy a múltban éljek,
és a jövőmért aggódjak.
Most már csak ebben a pillanatban élem az életem,
ahol MINDEN történik. Minden napot megélek. Ez a
TÖKÉLETESSÉG.

Amikor elkezdtem szeretni magam, felismertem,
hogy a gondolkodásom nyomorulttá és beteggé tehet.
Amikor felfedeztem a szívemben rejlő erőt,
értelmem is fontos társra lelt.
Ezt a szövetséget ma már így nevezem:
A SZÍV BÖLCSESSÉGE.

Nem kell félnünk az önmagunkkal vagy másokkal
folytatott vitáktól, konfliktusoktól és problémáktól.
Néha a csillagok is összeütköznek,
és utánuk új világok születnek.
Ma már tudom, hogy
EZ AZ ÉLET!

Hízelgéssel bármit elérhetsz

Mind szeretjük hallgatni, ha dicsérnek bennünket, de sajnos legtöbbször csak a hibáinkról hallunk. Azt hiszem ez így fair, mert általában mi is mások hibáiról beszélünk csak. Ritkán van, hogy valaha is dicsérünk. Figyelj csak oda magadra, amikor beszélsz!

         Dicséret nélkül, ha hiányzik a jó tulajdonságok pozitív megerősítése, ezek a minőségek elhalványulnak és elhalnak. De egy kis magasztalás csodákra képes. Mindannyian akarjuk, hogy dicsérjenek minket; csak biztosra akarunk menni, hogy tudjuk, mit kell tennünk hozzá.

      Olvastam egyszer egy magazinban egy terápiás csoportról, akik a pozitív megerősítés technikáját használták gyermekeken, akik egy ritka, táplálkozási rendellenességben szenvedtek. Valahányszor ezek a gyerekek szilárd ételt fogyasztottak, szinte azon nyomban visszaöklendezték azt. Ha bármelyik kisgyereknek sikerült egy falatka ételt is egy percig vagy tovább lenn tartania, a csoport ünneplésben tört ki. A szülők papírcsákókat húztak és a székekre állva kiabáltak és tapsoltak; a nővérek táncoltak és színes papírszerpentineket dobáltak; másvalaki a gyerkőc kedvenc dalát játszotta el.  Hirtelen hatalmas ünneplés tört ki, azzal a kisgyerekkel a központban, aki lent tartotta az ételét.

         A kölykök elkezdték egyre tovább és tovább lenn tartani az ennivalót. Akkora boldogság okozója volt ez, hogy az ebből fakadó élvezet újraprogramozta az idegrendszerüket. A gyerekek ennyire vágytak a dicséretre. És mi is ennyire vágyunk rá!

         Bárki is mondta, hogy „hízelgéssel semmit sem érsz el,” egy jó nagy… de azt hiszem, megbocsájthatunk neki. Hízelgéssel, barátom, bármit elérhetsz!

Pozitív megbocsátás

A megbocsátás lehet, hogy működik a kolostorokon belül – sokszor hallom ezt tőletek – de ha ilyen mértékben bocsátunk meg az életben, ki fognak használni bennünket. Az emberek átgázolnának rajtunk – azt fogják hinni, hogy gyöngék vagyunk. Egyetértek. Az ilyesfajta bocsánat ritkán működik. Ahogy a mondás tartja, „fordítsd oda a másik orcádat is, hogy kétszer mehess a fogorvoshoz.”

         A táj kormány, az előbbi történetben, többet tett a feltétel nélküli amnesztiával nyújtott megbocsátásnál. A probléma gyökerét, a szegénységet is megtalálták, és megfelelően kezelték.  Ezért működhetett az amnesztia.

         Az ilyen bocsánatot hívom „pozitív megbocsátásnak”. A „pozitív” azon jó tulajdonságok pozitív megerősítését jelenti, amiket szeretnénk, ha megmutatkoznának. „Megbocsátás” annyi, mint elengedni azokat a rossz tulajdonságokat, amik a problémát okozzák – nem vájkálni kell bennük, hanem továbblépni. Például, egy kertben, ha csak a gazt öntözzük, az olyan, mintha a problémákat gondoznánk; ha nem öntözünk semmit, az olyan, mintha csak a megbocsátást gyakorolnánk; ha pedig a virágokat locsoljuk, a gazokat pedig nem, az szimbolizálja a „pozitív megbocsátást”.

         Vagy tíz évvel ezelőtt, az egyik péntekesti beszédünk után, Perth-ben, egy nő jött oda hozzám beszélni. Amióta csak emlékszem, állandó vendége volt a heti beszédeinknek, de ez volt az első alkalom, hogy hozzám szólt. Egy nagy köszönömöt akart mondani, nem csak nekem, hanem a többi szerzetesnek is, akik a központunkban tanítottak. Aztán elmagyarázta miért. Hét éve kezdett el a templomunkba járni. Nem igazán érdekelte akkor még a Buddhizmus - vallotta be – vagy a meditáció. A fő ok, amiért eljárt hozzánk, hogy addig sem kell otthon lennie.

         A férje erőszakos volt. Borzasztó családon belüli erőszaknak volt az áldozata. Akkoriban a védőprogramok még nem álltak rendelkezésre, hogy az áldozatok segítségére legyenek. Szíve forrongó katlanjában, az érzelmeitől túlfűtve, képtelen volt elég tisztán gondolkodni ahhoz, hogy egyszerűen örökre otthagyja őt. Így eljött Buddhista központunkba, úgy gondolkodva, hogy két óra a templomban, az két órával kevesebb verés.

         Amit a templomunkban hallott, az életét változtatta meg. Meghallgatta a szerzetesek pozitív megbocsátásról szóló tanításait, és eltökélte, hogy a férjén is kipróbálja őket. Elmondta nekem, hogy minden alkalommal, amikor megütötte, megbocsátott neki és elengedte a fájdalmát. Hogy erre hogyan volt képes, azt csak ő tudja. Aztán minden alkalommal, amikor kedveset tett vagy mondott - függetlenül attól, hogy az mennyire volt csekélység - megölelte vagy csókokkal halmozta el, vagy valamilyen más gesztust használt, hogy tudassa vele, az a kis kedvesség mennyit is jelentett az ő számára. Semmit sem vett természetesnek.

         Sóhajtott és elmondta, hogy ez hét hosszú évébe került. Ebben a pillanatban könnybe lábadtak a szemei, és az enyéim is. „Hét hosszú év,” mondta, „és most már fel sem lehet ismerni az öreget. Teljesen megváltozott. Harmonikus, szerető kapcsolatban élünk két gyerekkel.” Az arca, mint egy szenté, úgy sugárzott. Úgy éreztem menten térdre borulok előtte és meghajolok. „Látod azt a zsámolyt?” állított meg a kérdésével, „Azt a meditációs fazsámolyt nekem csinálta ezen a héten, meglepetésből. Ha hét évvel ezelőtt lennénk, csak arra használta volna, hogy üssön vele!” Eltűnt a gombóc a torkomból, és együtt nevettem vele.

         Csodálom azt a hölgyet. Kiérdemelte a saját boldogságát, ami nem volt csekélység és ezt saját, tiszta jellemének köszönheti. Egy szörnyeteget változtatott át, egy érző férfivé. Egy másik embernek segített, bámulatos módon.

         Ez egy kirívó példa volt a pozitív megbocsátásra, ami csak azoknak ajánlott, akik a szentté avatásra törekednek. Mindazonáltal megmutatja, hogy miket is érhetünk el, ha a megbocsátás a jó támogatásával párosul.

Frissítő megbocsátás

Ha valaki bánt, nem kell minekünk megbüntetni őket. Ha Keresztény vagy, Muszlim vagy Zsidó, akkor bizonyára úgy hiszed, Isten majd úgyis elintézi, nem?

Ha Buddhisták, Hinduk vagy Szikhek vagyunk, akkor tudnunk kell, hogy a karma gondoskodik arról, hogy rosszakarónk azt kapja, amit megérdemel. Ha pedig a pszichoterápia modern vallásának követője vagy, tudod, hogy ellenségeidnek sok éven át kell drága terápiákra járniuk bűneik miatt! Akkor miért kell pont nekünk lenni annak, aki „megleckézteti őket”? Bölcsen átgondolva megérthetjük, hogy nem szükséges, hogy mi legyünk az ítéletvégrehajtók. Mi továbbra is a kötelességünket teljesítjük a köz javára, amikor felhagyunk haragunkkal és megbocsátva lenyugszunk.

         Két nyugati szerzetestársam, szóváltásba keveredett egymással. Az egyik szerzetes, amerikai tengerészgyalogos volt, aki bokorugróként (előretolt gyalogságban) harcolt a vietnámi háborúban, és súlyosan megsebesült. A másik egy nagyon sikeres üzletember volt, aki olyan hatalmas összegű pénzre tett szert, hogy „visszavonult” húszas évei közepére.  Két okos, erős és rendkívül szívós karakter voltak.

         A szerzeteseknek nem szabadna vitázniuk, de ők mégis ezt tették. A szerzeteseknek ökölharcba is tilos keveredniük, de ők közel jártak hozzá. Szemtől szemben álltak, pattanásig feszült a helyzet, csak úgy izzott köztük a levegő. A vérre menő szóváltás közepén, a volt tengerészgyalogos térdre borult aztán kecsesen meghajolt a megdöbbent ex-üzletember előtt. Majd felnézett és azt mondta, „Sajnálom. Bocsáss meg.”

         Ez egy volt azok közül a ritka gesztusok közül, amik egyenesen a szívből jönnek, amik mindig spontánok és bátorítóak, nem pedig előre kiterveltek. Az ilyenek onnan ismerhetőek fel, hogy közvetlenek és teljesen ellenállhatatlanok.

         Az üzletemberből lett szerzetes zokogni kezdett.

         Pár perc múlva, ismét barátként látták őket együtt sétálni. Na ilyet szabad a szerzeteseknek.

Hogyan előzzünk meg felkeléseket?

Ha megértjük, hogy nincs hova mennünk, inkább szembenézünk a problémával, minthogy elfutnánk előle. A legtöbb gondra létezik gyógyír, csak nem vesszük észre a megoldást, mert a másik irányba futunk. Az előző történetben, a jacht motorját megjavították, a két férfi továbbra is legjobb barátok maradtak és elképesztően jól telt útjuk maradék része – együtt.

         Ahogy a mi világunk emberei egyre közelebb kell, hogy éljenek egymáshoz, muszáj megoldásokat találnunk a problémáinkra. Nincs hova menekülni. Egyszerűen nem engedhetünk meg nagyobb viszályokat már.

         Az 1970es évek közepétől végéig, személyesen megtapasztalhattam, hogy milyen módszereket talált a kormány egy nagyszabású konfliktus kezelésére, egy akkora bajra, ami demokráciájuk alapjait fenyegette.

         Dél-Vietnámban, 1975-ben, pár nap alatt Laosz és Kambodzsa is a kommunisták kezére került. A nyugati hatalmaknál elfogadott „Dominó elv” szerint, Tájföld lett volna a következő, aki elbukik. Ekkor még csak egy fiatal szerzetes voltam észak-kelet Tájföldön. A kolostor, ahol a legtöbb időt töltöttem, kétszer olyan közel volt Hanoihoz, mint Bangkokhoz. Azt ajánlották, hogy jelentkezzünk a nagykövetségeinken, ahol már vártak a menekülési tervek. A legtöbb nyugati kormányt meglepte volna, ha Tájföld nem bukik el.

         Ácsán Cshá akkorra már egész híres volt és sok magas rangú táj tiszt és vezető táj kormányfő látogatta meg kolostorában tanácsért és lelkesítésért. Folyékonyan beszéltem már tájul, és kicsit lao nyelven, így bővebb belelátást nyerhettem a helyzet komolyságába. A hadsereget és a kormányt kevésbé foglalkoztatták a határaikon kívül állomásozó Vörös csapatok, mint a nemzetükön belül lévő kommunista aktivisták és szimpatizánsaik.

         Sok zseniális tájföldi egyetemi tanuló szökött észak-kelet Tájföld dzsungeljeibe, hogy a belföldi, táj, kommunista gerilla erőket támogassa. A fegyverzetüket, csakúgy, mint a kiképzésüket, a határon túlról biztosították. A falvak a „rózsaszín” területeken örömmel látták el őket élelemmel és egyéb felszereléssel, volt helyi támaszuk. Ominózus veszélyt jelentettek.

         A tájföldi haderő és a kormányzat egy három részből álló stratégiát dolgozott ki megoldásként.

1.    Higgadtság

A hadsereg nem támadta meg a kommunista támaszpontokat, noha minden katona jól tudta, hogy hol vannak. Mialatt vándorló szerzetesként éltem 1979-80-ig, hegyeket és dzsungeleket keresve, ahol magányban meditálhatok, gyakran futottam katonai járőrökbe, akik tanácsokkal láttak el.

Rámutattak egy hegyre, hogy oda ne menjek – mert ott vannak a kommunisták. Aztán ráböktek egy másikra, mondván, hogy az egy jó hely meditálni, mert ott nincsenek. Meg kellett fogadjam a tanácsaikat. Abban az évben a kommunisták elfogtak és megöltek pár őserdőben meditáló vándorló szerzetest – miután végeztek a kínzásukkal. Ezt mondták.

2.    Megbocsátás

Ezalatt a veszélyes időszak alatt végig, feltétel nélküli amnesztia volt hirdetve. Bármikor, ha egy kommunista lázadó fel kívánt hagyni a nézeteivel, egyszerűen leadhatta a fegyverét és visszatérhetett a falujába vagy az egyetemére. Valószínűleg megfigyelés alatt tartották még, de semmilyen büntetést nem róttak ki rá. Voltam Kow Wong tartomány egyik falujában, pár hónappal azután, hogy a településen kívül, kommunisták lesből megtámadtak és megöltek egy dzsipnyi táj katonát. A falu többségében szimpatizált a vörösökkel, de nem vettek részt aktívan a harcokban. Elmondták, hogy megfenyegették és zaklatták őket, de végül engedték, hogy szabadon elmenjenek.

3.    A probléma gyökerének kezelése

Az évek alatt, új utakat láttam épülni és régieket beburkolni a vidéken.  A falusiak már elvihették a városokba eladni a terményeiket. Tájföld királya, maga felügyelte és pénzelte több száz öntözőrendszerhez kötött víztisztító tartály építését, amivel a szegény, észak-keleti gazdák kétszer arathattak rizst évente. Az elektromosság eljutott a legtávolabbi faluközösségekbe is, és ezzel együtt jött az iskola és az orvosi rendelő. Tájföld legszegényebb területeit Bangkok kormánya maga vette gondozásba, és a falusiak kezdtek relatív jólétben élni.

Egy járőröző táj honvéd a dzsungelben egyszer ezt mesélte nekem:

Nem szükséges lelőni a kommunistákat. Ők is ugyanolyan táj emberek. Ha találkozom velük a hegyről lefelé jövet, vagy mikor a falvakba mennek ellátmányért – mert mind tudjuk, hogy kicsodák – csak megmutatom nekik az új karórámat, vagy engedem, hogy tájföldi zenét hallgassanak az új rádiómon – aztán nem maradnak többé kommunisták.

Ez volt az ő tapasztalata, és a bajtársaié is.

         A tájföldi kommunisták oly haragban indították felkelésüket a kormánnyal szemben, hogy készen álltak feláldozni az életüket is. De a kormány oldali visszafogottság megakadályozta, hogy haragjuk nőhessen. Megbocsátással, az amnesztiával, biztonságos és tisztességes módjuk nyílt kilépni.  A probléma megoldását az jelentette, hogy fejlesztésekkel a szegény falusiaknak kedveztek. Az emberek nem látták már értelmét, hogy a kommunistákat támogassák: elégedettek voltak azzal a kormánnyal, aki épp hatalmon volt. A kommunisták pedig, akik oly nehézségek közt éltek az őserdővel borított hegyekben, maguk is kételkedni kezdtek abban, amiben hittek.

         Egymás után adták le fegyvereiket és tértek vissza családjaikhoz, a falvaikba vagy az egyetemekre. Az 1980as évek elejére, már alig maradt pár lázadó, így a dzsungelseregek hadvezérei, a kommunisták vezetői, szintén feladták magukat. Emlékszem, volt egy kiemelt cikk a Bangkok Postban egy agyafúrt vállalkozóról, aki táj turistákat kalauzolt az őserdőben, hogy megtekinthessék a mostanra már elhagyatottá vált barlangokat, ahonnan a kommunisták valaha a nemzetüket fenyegették.

         De mi történt a lázadás vezetőivel? Lehetséges-e ugyanazt a feltétel nélküli amnesztiát biztosítani az ő számukra is? Nem egészen. Nem lettek megbüntetve, vagy száműzve. Helyette, fontos és felelősségteljes pozíciókat kaptak a táj kormányon belül, mivel felismerték a vezetői képességeiket, nagy munkabírásukat, és az embereik iránti elkötelezettségüket! Micsoda briliáns gesztus. Minek is pazarolnánk el az ilyen bátor és odaadó fiatalemberek képességeit?

         Ez egy igaz történet, amit még az észak-kelet Tájföldi katonáktól és a falusiaktól hallottam. Olyasvalami, amit a saját szememmel tapasztaltam. Sajnálatos módon, máshol alig számoltak be róla.

         A könyv írásakor, két férfi a volt kommunista vezetők közül, továbbra is országát szolgálja, mint miniszterek a táj kormányban.

Oké srácok, elég volt! Én leléptem!

A harag egy másik következménye, amit célszerű fejben tartanunk, az, hogy tönkreteszi a kapcsolatainkat és elválaszt minket a barátainktól. Mitől van az, hogy annyi együtt töltött boldog év után, ha a társunk egy olyan hibát követ el, ami nagyon fájdalmas a számunkra, az olyan dühössé tehet minket, hogy akár örökre is megszakadhat a kapcsolatunk? A sok gyönyörű pillanat, amit közösen átéltünk (a 998 jó tégla) semmit nem számít.  Csak azt az egy borzasztó tévedést látjuk (a két rossz téglát) és az egészet lerombolnánk. Ez nem igazságos. De ha te magányos akarsz lenni, haragudj sokat.

         Ismertem egy fiatal kanadai házaspárt, akiknek lejárt a munkaszerződésük Perth-ben. Miközben hazaútjukat tervezték Torontóba, az a leleményes ötletük támadt, hogy hajóval utazzanak Kanadába.

Azt tervezték, hogy vesznek egy kisebb jachtot, aztán egy másik házaspárral közösen áthajózzák a Csendes-óceánt Vancouverig. Ott eladják a lélekvesztőjüket, visszakapják az árát, és ezzel meg is van az előleg az új otthonukra. Ez nem csak pénzügyileg tűnt jó ötletnek, de egy életre szóló élményt is jelentett a két fiatal pár számára.

         Mikor biztonságban megérkeztek Kanadába, küldtek egy levelet a kolostoromba, amiben megírták nagyszerű útjukat. Külön hangsúlyt fektettek egy eseményre, ami megmutatta, hogy milyen bolondok is lehetünk, amikor dühösek vagyunk, és azt, hogy a haragot miért is kell eloszlatni.

         Útjuk közepén, valahol a Csendes-óceánon, sok-sok kilométerre a legközelebbi szárazföldtől, a hajómotor leállt. A két férfi átöltözött munkásruhába és lementek a kis motortérbe, hogy megpróbálják megjavítani. A hölgyek a fedélzeten ültek, napfürdőztek és magazinokat olvastak.

A motortér forró volt és kifejezetten szűk. A fiúknak úgy tűnt, mintha a motor szándékosan nem akarna megjavulni. Az óriási acél anyák nem fordultak a csavarkulccsal, az apró, de létfontosságú csavarok kicsúsztak és beestek a legelérhetetlenebb, olajos résekbe, a lékek pedig csak nem hagyták abba a szivárgást. A frusztráció ingerültséggé nőtt, először a motor volt a gond, aztán már egymás is. Az ingerültség gyorsan átment haragba. A harag pedig dühöngésben fakadt ki. Egyiküknek elege lett. Földhöz vágta villáskulcsát és azt kiabálta, „Oké! Elég volt! Én leléptem!”

A harag okozta őrültség akkora volt, hogy a férfi visszament fülkéjébe, lecsutakolt, ruhát cserélt és összepakolta a holmiját. Aztán megjelent a fedélzeten még mindig magában füstölögve, a legjobb kabátjában, mindkét kezében a csomagjaival. A két hölgy azt mesélte, majdnem leestek a hajóról, annyira nevettek. A szegény férfi körülnézett és látta, hogy mindenhol, ameddig csak a szem ellát, minden irányban csak az óceán van. Nem volt hova menni.

         Szegény ember nagyon bután érezte magát; el is pirult szégyenében.

Megfordult és visszament a kabinjába. Aztán kicsomagolt, átvette a ruháit, és visszatért a motortérbe, hogy segítsen. Muszáj volt neki. Nem volt máshova menni.

A haragevő démon

Az a baj a dühvel, hogy szeretünk dühösek lenni. Létezik egy vonzó és erőteljes öröm, ami a harag kifejezésével jár. És mi nem szívesen mondunk le arról, amit élvezünk. Azonban a harag veszélyes is lehet, olyan következménnyel bírhat, ami ellensúlyozza az örömöt. Ha rájönnénk a harag következményeire és felfedeznénk a kapcsolatot, nem engednénk elhatalmasodni.

         Történt egyszer egy palotában, egy réges-régi birodalomban, hogy egy démon sétált be, az uralkodó távolléte alatt. A démon végtelenül rusnya volt, iszonytató bűzt árasztott és a szavai olyan gusztustalanok voltak, hogy az őrök és a várnép mind kővé dermedtek a rémülettől. Így a bestia könnyűszerrel keresztülsétálhatott a külső termeken, egyenest a királyi trónteremig, ahol aztán be is ült a trónszékbe. Látva az uralkodói székben trónoló szörnyet, az őrök és a többiek is feleszméletek.

         „Takarodj innét!” kiabálták. „Te nem vagy idevaló! Ha nem hordod el az irhádat azon nyomban, kardjainkkal aprítunk fel darabokra!”

        Erre a pár mérges szóra a démon pár arasszal nagyobbra nőtt, az arca rondább lett, bűze erősödött és a szavai még trágárabbá váltak.

         Lóbálták a kardjaikat, előrántottak tőröket, záporoztak felé a fenyegetések. De minden haragos szótól, vagy dühös tettől, sőt, minden dühös gondolattól, a szörnyeteg egy arasszal nagyobb lett, a kinézete csúnyábbá vált, erősödött a szaga és aljasabb lett a nyelve.

         Az összetűzés már egy ideje folyt, amikor a király visszatért. Látta, hogy a saját trónján egy óriási démon csücsül. Még soha nem látott semmit, ami ennyire visszataszítóan ronda lett volna, még a filmekben sem. A lényből áradó bűztől még a légylárvák is rosszul lettek volna. A szövege pedig olyan durva volt, hogy azt bármelyik munkásnegyedbéli, szombaton is teltházas, késdobáló kocsma megirigyelhette volna.

         De a király bölcs volt. Ezért volt ő a király: tudta, hogy mitévő legyen.

         „Üdvözlet,” mondta kedvesen az uralkodó. „Üdvözöllek a palotámban. Ugye megkínáltak már valami itallal? Ettél már?”

         Ettől a néhány kedves gesztustól, a szörnyeteg pár arasszal összement, már nem volt olyan csúnya, büdös és ellenséges.

         A szolgálók gyorsan vették a lapot. Az egyik megkérdezte a démont, hogy kér-e egy csésze teát. „Van Dardzsiling tea, angol reggeli tea és Earl Grey. Vagy inkább borsmentát szeretnél? Jót tesz az egészségednek. Kávét, esetleg egy Monstert?” Egy másik pizzát rendelt - XXL méretűt egy ekkora démonnak - amíg a többiek szendvicseket készítettek: pokolbászosat természetesen. Egy katona megmasszírozta a szörny csülkeit, a másik a nyaka tájékát. „Mmmm! Ez jól esett,” gondolta a démon.

         Minden kedves szóra, tettre vagy gondolatra, a démon még kisebb lett, kevésbé volt csúnya, büdös és ellenséges. Mielőtt a pizza futár megérkezett volna szállítmányával, a szörny már visszazsugorodott arra a méretére, amivel először ült fel a trónszékre. De nem hagytak fel a kedvességgel. Rövidre rá a démon már olyan kicsi volt, hogy alig lehetett látni. Ezután még egyszer kedveskedtek neki, és teljesen eltűnt.

         Az ilyen szörnyetegeket hívjuk „haragevő démonoknak”.

A párod néha maga is „haragevő démonná” válhat. Megharagszol rájuk és csak rosszabbodnak – még rondábbak, még büdösebbek lesznek és még gorombább lesz a beszédük. A probléma minden alkalommal, egy ujjnyival nagyobb lesz, amikor dühös vagy rájuk, akár csak gondolatban is. Most már talán látod, hogy hol hibázol és rájössz, mit kell tenned.

         A fájdalom egy másik „haragevő démon”. Ha dühösen gondoljuk, „Fájdalom! Takarodj innét! Nem vagy idevaló!”, egy arasszal növekedik és tovább rosszabbodik. Nehéz dolog kedvesnek lenni egy olyan ronda és ellenséges dologgal, mint a fájdalom, de lesznek olyan esetek az életünkben, amikor nem marad más lehetőségünk. Ahogy a fogfájásomról szóló történetben is írtam, a 49-51-ik oldalon, ha beengedjük a fájdalmat, őszintén, szívből, az zsugorodik, kevesebb gondot okoz, és néha teljesen el is tűnik.

         Néhány rákos betegség maga is „haragevő démon”, csúf, visszataszító szörnyetegek ülnek a testünkben, a saját „trónunkon”. Természetes, hogy azt mondjuk „Takarodj innét! Nem vagy idevaló!” De amikor már minden más csődöt mond, vagy talán még korábban is, mondhatnánk nekik, hogy „Üdvözöllek.” Sokuk a stressztől nő – ezért is „haragevő démonok”. Az ehhez hasonló rákos megbetegedések pozitívan válaszolnak, amikor a „Palota Királya” bátran így szól hozzájuk: „Rák, szívem ajtaja teljesen nyitva áll számodra, bármit is tegyél. Gyere be!”