A lelkigyakorlat

A legtöbb esetben haragunk oka, hogy csalódunk az elvárásainkban. Gyakran annyi munkát fektetünk egy tervünkbe, hogy amikor nem az történik, aminek kellett volna, dühbe gurulunk. Minden egyes „kellett volna”, elvárást von maga után, a jövő kitalálását. Mostanra már talán megértettük, hogy a jövő bizonytalan és kiszámíthatatlan. Azzal, hogy túlzottan a jövőbéli elvárásainkra támaszkodunk, a sok „kellett volnával”, csak saját magunknak keressük a bajt.

         Egy régi, nyugatról jött Buddhista ismerősöm, a Távol-Keleten állt be szerzetesnek. Egy nagyon szigorú, mindentől elzárt meditációs rendhez csatlakozott, a hegyekben. Minden évben hatvan napra visszavonultak lelkigyakorlatra. Kemény volt és szigorú; nem a gyenge elméjűnek való.

         Reggel 3:00-kor keltek, és 3:10-re már keresztbetett lábbal ülve meditáltak. Az egésznapi program szigorúan meg volt szervezve: ötven perc ülőmeditálás, tíz perc sétálómeditálás, ötven perc ülőmeditálás, tíz perc sétálómeditálás, és így tovább. A betevőjüket szintén a meditációs teremben fogyasztották, keresztbetett lábbal a helyükön ülve; tilos volt megszólalni is. Este 10:00-kor lefeküdhettek aludni, de kizárólag a termükben, ugyanazon a helyen ahol addig meditáltak. A reggeli háromórás kelés nem volt kötelező: ha akartad, korábban is felébredhettél, de később sosem! Csak a félelmetes nagymesterrel való napi beszélgetésre és természetesen a gyors vécére menésre kaphattak szünetet.

         Három nap múlva, a nyugati szerzetes lábai és a háta már nagyon sajogtak. Nem volt hozzászokva, hogy ennyi ideig üljön, egy nyugati számára oly kellemetlen pozícióban. Ráadásul még mindig volt vissza további nyolc hét. Komolyan kétségbe kezdte vonni, hogy képes lesz kibírni egy ilyen hosszú lelkigyakorlatot.

         Az első hét végére sem lettek fényesebbek a dolgok. Sokszor csak órákon át gyötrődött ülőhelyzetben. Akik már részt vettek tíznapos meditációs visszavonuláson, tudhatják, hogy milyen fájdalmas is lehet. Még hátra volt számára hét és fél hét.

         Ezt a férfit kemény fából faragták. Összeszedte minden elszántságát és tűrt, percről percre. Két hét elteltével végül betelt a pohár: a fájdalom már túl nagy volt. A nyugati teste nem az ilyen bánásmódhoz szokott.  Ez már nem is Buddhizmus volt, vagy arany középút. Aztán körbenézett az ázsiai szerzeteseken, akik már szintén a fogukat csikorgatták, és büszkeségből végigcsinált még két hetet. Ezalatt a teste úgy fájt mintha lángolva égett volna. Egyetlen mentsvára az esti 10:00 órás gong hangja, ami után végre kinyújtóztathatta megkínzott tagjait, lazítani. Csakhogy amint elnyomta volna az álom, úgy tűnt, mintha már szólalt is volna meg a 3:00 órás gong, hogy egy újabb nap szenvedésre virradjon.

         A harmincadik nap vége olyan volt, mint egy halvány reménysugár. Már túljutott a felén. Célegyenesben volt, „majdnem ott vagyok”, próbálta meggyőzni magát. A napok hosszabbodtak és a hasogatás a bokájában és a hátában erősebbé vált. Néha úgy érezte, sírni tudna. De azért is folytatta! Két hét volt még hátra. Aztán már csak egy. Utolsó héten, az idő, csigalassúsággal vánszorgott. Annak ellenére, hogy már hozzászokott a fájdalom tűréséhez, mégsem volt könnyebb. Ha most feladná – gondolta – hűtlen lenne az elveihez, és ahhoz, amit eddig kibírt. Most már végigcsinálja, még ha az életébe kerül is; és voltak idők, amikor tényleg azt hitte, hogy belekerül.

         Reggel 3:00-kor a hatvanadik nap gongjára kelt. Majdnem ott volt. A fájdalom a legutolsó napon elképzelhetetlenné vált. Mintha a szenvedés mostanáig csak ugratta volna, de most kimutatta a foga fehérjét. Bár csak néhány óra volt vissza, azon tűnődött, hogy vajon bírni fogja e. Eljött az utolsó ötven perc. Ezt a szakaszt már azzal kezdte, hogy elképzelte, mennyi mindent is fog csinálni a következő órától fogva, mikor a lelkigyakorlat véget ér: egy hosszú forró fürdő, egy nyugalomban elfogyasztott ebéd, csevegés, társalgás – aztán a fájdalom félbeszakította gondolatait, és az egész elméjét követelte! Kicsit kinyitotta a szemét, titokban, az utolsó ülésszak alatt többször is, hogy az órára pillanthasson. Nem hitte volna, hogy az idő, ilyen lassan is vánszoroghat. Talán ki kellene cserélni az óra elemeit? Talán megállt, és mutatók örökké megragadtak öt perccel a gyakorlat legvége előtt? A végső ötven perc, ötven örökkévalóságnak tűnt, de még az örökkévalónak is vége kell, hogy legyen egyszer. És lett is. A gong megszólalt, oly édesen, a visszavonulás végét jelezve.

         Öröm áradatok futottak végig a testén, mélyen háttérbe szorítva a fájdalmat. Megcsinálta! Most végre törődhet önmagával. Hozzátok a fürdővizet!

         A mester ismét megszólaltatta a gongot, hogy mindenki ráfigyeljen. Bejelenteni valója volt. Így szólt, „Ez, egy kivételes lelkigyakorlat volt. Sok szerzetes sokat fejlődött és néhányan azt tanácsolták nekem, a magánbeszélgetések alkalmával, hogy a gyakorlatot folytatni kellene további két hétig. Úgy gondolom, ez egy nagyszerű ötlet. A visszavonulásunk folytatódik. Folytassátok az ülést.”

         Minden szerzetes behúzta a lábát ismét és mozdulatlanul ülve meditált, megkezdve a következő két hetet. A nyugati szerzetes azt mesélte, hogy már nem érzett semmilyen fájdalmat a testében. Csak azon töprengett, hogy kik lehettek azok a nyomorult szerzetesek, akik a hosszabbítást kérték és arra, hogy mit is tenne velük, ha rájön! A létező legszerzetestelenebb terveket eszelte ki a meggondolatlan társai számára. A dühe eltörölte fájdalmát. Bőszült volt, vérengző. Még soha azelőtt nem érzett ennyi gyűlöletet. Aztán a gong ismét megszólalt. Ez volt élete leggyorsabb tizenöt perce.

         „A lelkigyakorlatnak vége,” szólt a mester. „Az ebédlőben mindenkire üdítő vár. Mehettek nyugodtan. Mostantól megengedett a beszéd.”

         A nyugati szerzetes összezavarodott. „Én azt hittem, hogy még két héten át meditálunk. Mi folyik itt?” Egy idősebb pap, aki beszélt angolul, látta rajta a zavartságot, és odajött. Mosolyogva válaszolta a nyugatinak, „Ne aggódj! A mester ugyanezt csinálja minden évben!”

Az ítélőszék

Ahhoz, hogy kifejezhesd a haragod, először is meg kell indokolnod magad számára az érvényességét. Meg kell győznöd önmagadat, hogy a harag kiérdemelt, megfelelő és helytálló. A harag belső, mentális folyamata ahhoz hasonló, mintha egy törvényszéki tárgyalás menne a fejedben.

         Az alanyod a vádlottak padjában ül, elméd bíróságán. Te vagy az ügyész, a közvádló. Tudod, hogy bűnös, de mégis, hogy tisztességes legyen az ügy, először még bizonyítanod kell a bírónak, a lelkiismeretednek. Lelki szemeiddel rekonstruálod magad előtt az ellened elkövetett „bűntényt”.

         Minden fajta rosszakaratot, alattomosságot és merő kegyetlenségeket sejtesz a vádlott tettei mögött. Előásod a múltból további, ellened elkövetett „bűneiket” is, hogy meggyőzd a szívedet, nem érdemelnek kegyelmet!

         Egy valódi bíróságon, a vádlottnak is van egy ügyvédje, akinek joga van felszólalni. De ezen a mentális ítélőtáblán, a feladat az, hogy szentesítsd a haragodat. Nem akarsz hallani semmilyen szánalmas kifogást, hihetetlen magyarázatot vagy olcsó védőbeszédet a kegyelemért. A védelem ügyvédjének nincs módja szólni. Az egyoldalú vitádban, létrehozol egy meggyőző ügyet, ami már elég jó. A lelkiismeret lecsapja kalapácsát és máris BŰNÖSNEK VANNAK NYILVÁNÍTVA! Most már rendben van, ha mérgesek akarunk lenni.

         Sok-sok évvel ezelőtt, ezt a folyamatot láttam megtörténni a saját fejemben, amikor csak mérges voltam. Nem tűnt igazságosnak. Így a következő alkalommal, amikor haragudni akartam valakire, megálltam egy pillanatra, hogy időt adhassak a „védőügyvédnek” a beszédre. Kitaláltam elfogadható mentségeket és valószínű magyarázatokat a viselkedésükre. Fontossá vált számomra a megbocsátás szépsége. Észrevettem, hogy a lelkiismeretem tovább már nem hajlandó a bűnössé nyilvánításra. Lehetetlen volt mások tetteit bírálnom. Úgy is mondhatjuk, hogy a harag, miután már indokolatlanná vált, meg lett fosztva táplálékától és éhen halt.

Harag

A harag nem jó tanácsadó. A bölcs emberek boldogok, és aki boldog, az nem haragszik. Először is, maga a harag irracionális.

         Egyik nap, amikor a kolostor gépkocsija pirosat kapott egy másik jármű mellett, feltűnt, hogy a szomszéd kocsi vezetője a lámpákat szidja: „Mocskos közlekedési lámpák! Tudtátok, hogy fontos találkám van. Tudtátok, hogy késésben vagyok. Bezzeg az előttem haladót, azt még átengedtétek, ti disznók! És ez már nem az első ilyen eset…”

         A lámpákat okolta, mintha lett volna bármi más választásuk. Azt hitte, a fények direkt szórakoznak vele: „Ah-hah! Itt jön a fickó. Tudom ám, hogy késésben van. Csak még gyorsan átengedem ezt a másikat aztán… Piros! Megállj! Megvagy, így jártál!” A jelzőlámpák rosszindulatúnak tűnhetnek, de igazából csak jelzőlámpák módjára viselkednek. Mi mást várhatnál egy jelzőlámpától?

         Elképzeltem, ahogy majd hazaér, és a felesége folytatja a kiabálást, „Te átkozott férj! Jól tudtad, hogy fontos megbeszélésünk lesz. Tudtad, hogy nem szabad késnünk. Erre mégis másra pazaroltad az idődet, te disznó! És ez már nem az első ilyen eset…”

         Ő pedig a férjét okolta, mintha lett volna bármi más választása. Azt hitte, a párja direkt szórakozik vele: „Ah-hah! Találkozóm van a feleségemmel. Jól el fogok késni, úgyhogy még gyorsan elmegyek valaki máshoz is. Elkéstem! Így jártál!” A férjek rosszindulatúnak tűnhetnek, de igazából csak férjek módjára viselkednek. Mi mást várhatnál egy férjtől?

         A történetben szereplő karakterek felcserélhetőek, és beleilleszthetők a haraggal kapcsolatos legtöbb szituációba.

Semmi pánik

Nem engedni elhatalmasodni az „irányítási kényszerünket”, többet lenni a jelen pillanatban, és nyitottnak maradni a jövő bizonytalanságával szemben; ezekkel a módszerekkel szabadulhatunk ki a félelem börtönéből. Lehetőségünk nyílik a magunk valódi bölcsességével válaszolni az élet kihívásaira, ami sok csávából húzhat ki bennünket.

         Perth repterének bevándorlási határán várakoztam, az egyik sorban a hatból, miután Szingapúron át hazaérkeztem mesés Sri Lankai utamról. A sorok lassan haladtak; egyértelmű volt, hogy mindenkit alaposan átvizsgáltak. Egy vámőr bukkant fel az előcsarnok egyik ajtaja mögül, egy kicsi nyomozókutyát vezetve, amit drogkeresésre képeztek ki. Az érkező utasok csak idegesen mosolyogtak, amíg a vámtiszt végighaladt a sorokon nyomkeresőjével. Annak ellenére, hogy egyikük sem csempészett kábítószert, érezni lehetett a megkönnyebbülést a levegőben, mikor a kutya végigszagolt valakit, majd továbbindult máshoz.

         Mikor a kedves blöki hozzám ért, megszimatolt és megállt. Beletúrta a pofiját a gúnyámba derék tájt és sebesen, nagy ívben csóválni kezdte a farkát. A vámellenőrnek rántania kellett a láncán, hogy a kutyust elhúzhassa. A sorban előttem álló utas, aki eddig egész barátságos volt, egy lépést tett hátrafelé. Biztosra veszem, hogy a mögöttem álló pár is hasonlóan távolodni kezdett.

         Öt perc elteltével, már sokkal közelebb voltam a pulthoz, amikor újra behozták a keresőkutyát. Fel s alá ment az eb a sorokon, minden egyes utazóba beleszagolva, aztán lépdelt is tovább. Amikor én következtem, újból megállt.  A fejét a ruhámba dugta, a farkát pedig bogarasan rázta. A vámosnak ismét csak erővel sikerült elhúznia tőlem. Éreztem, ahogyan minden tekintet rám szegeződik. Habár sokan ilyenkor aggódni kezdenének, én teljesen nyugodt voltam. Ha börtönbe zárnak, hát, sok barátom van ott is, és amúgy is sokkal komfortosabb, mint egy kolostorban!

         Mikor elértem a vámellenőrzéshez, alaposan átvizsgáltak. Nem volt nálam kábítószer: a szerzetesek még alkoholt sem fogyasztanak. Nem vetkőztettek le a kereséshez; gondolom azért, mert félelemnek semmi nyomát sem mutattam. Csak annyit kérdeztek, hogy mit gondolok, miért csak nálam állt meg a drogkereső kutya. Mondtam, hogy a szerzetesek nagy szeretetet éreznek az állatok iránt is, és talán a kutyus ezt szimatolta ki; de lehetséges, hogy az eb maga is szerzetes volt az egyik előző életében. Ezután végül átengedtek. 

Egyszer nagyon közel kerültem ahhoz, hogy megüssön egy nagydarab ausztrál, aki dühös és spicces volt. A félelem hiánya, megint megmentette a bőrömet, az orromon is.

         Épp akkoriban költöztünk át az új, városi templomunkba, Perth-től kicsit északra. A nagy ünnepi megnyitónk lett volna, de örömünkre és meglepetésünkre, Nyugat-Ausztrália akkori kormányzója, Sir Gordon Reid, és felesége is elfogadta a meghívásunkat. Az én munkám a külső rendezvénysátor és a látogatók, valamint a VIP vendégeknek székeinek beszerzése volt. A kincstárnokunk arra kért, a lehető legjobbakat hozzam; nagyon jó rendezvényt szerettünk volna csinálni.

         Kis keresés után, találtam egy nagyon drága kölcsönző céget. A vállalat Perth egyik gazdag, nyugati, külvárosában volt, és nagysátrakat adott ki milliomosoknak a kerti partijaikhoz. Elmagyaráztam, hogy mit is akarok, és hogy miért kell, hogy a lehető legjobb legyen. A hölgy, akivel beszéltem, azt mondta, megértette, így leadtam nála a rendelést. 

         Késő péntek délután, mikor a nagysátor és a székek megérkeztek, az újonnan épült kolostorunk hátsó részében segédkeztem valakinek. Mire visszaértem volna, hogy leellenőrizzem a szállítmányt, a teherautó és a munkások már eltűntek. A sátor olyan állapotban volt, hogy nem akartam hinni a szememnek. Az egészet, csupa vörös homok fedte. Csalódott voltam, de kezelhető volt a probléma. Slaggal leverettük a ponyvát. Aztán jöttek a vendégek székei, amik hasonlóan mocskosak voltak. Előkerültek a rongyok, és az én felbecsülhetetlen értékű önkénteseim nekiláttak megtisztítani egyesével mindegyiket. Végül kipróbáltam a VIP vendégeinknek szánt különleges székeket. Tényleg különlegesek voltak: egyik lábuk sem volt akkora, mint a másik. Mind imbolygott.

         Hihetetlen! Ez már több volt a soknál. A telefonhoz szaladtam, felhívtam a kölcsönzőt, és még pont sikerült elcsípnem a hölgyet, mielőtt befejezte volna a munkaidejét és elkezdődött volna a hétvégi szabadsága. Elmagyaráztam mi is a helyzet, hangsúlyozva, hogy Nyugat-Ausztrália kormányzója azért mégsem hintázhatja végig egy ide-oda billegő széken az ünnepséget. Mi lesz, ha elesik? Megértette, elnézést kért és biztosított, hogy egy órán belül kicserélteti a székeket.

         Ez alkalommal már megvártam a szállítófurgont. Láttam amint befordult hozzánk. Az út felénél, vagy hatvan méterre még a templomtól, miközben a jármű még mindig elég gyorsan ment, az egyik munkás leugrott és felém kezdett rohanni, vad tekintettel, ökölbe szorított kézzel.

         „Melyik itt a fejes?” üvöltött. „Hol van az a pacák?”

         Később tudtam meg, hogy a mi legelső fuvarunk volt egyben az ő legutolsójuk is a héten. Utánunk a munkások rendbe szedték magukat és elmentek a kocsmába, hogy megkezdjék a hétvégéjüket. Valószínűleg már javában folytatták hétvégi italozásukat, amikor a felettesük bejött értük a kocsmába, és utasította őket, hogy menjenek vissza dolgozni, mert a Buddhistáknak ki kéne cserélni a székeiket.

         Odaálltam a férfi elé és nyugodtan azt feleltem, „Én vagyok a fejes. Miben segíthetek?”

         Arcával az enyémhez közelített, mialatt a jobb keze még mindig ökölbe volt szorítva, kicsivel az orrom előtt. A szemei csak úgy égtek a dühtől. Éreztem az erős sörszagot a pár centire lévő a szájából. Nem éreztem félelmet vagy gőgöt. Nyugodt voltam.

         Az úgynevezett barátaim mind abbahagyták a székek tisztítását, hogy nézzenek, de segíteni egyikük sem jött. Ezer köszönet, cimborák!

         Ez az észjáték még így ment pár percig, de ami történt, teljességgel elkápráztatott. A mérges munkás megmerevedett a reakciómtól. Csak arra volt felkészülve az agya, hogy majd félelmet vagy viszonzott agressziót fog látni. Nem tudta, hogy hogyan válaszoljon arra, ha valaki, még akkor is nyugodt, ha az orrcimpáját súrolja az ökle. Tudtam, hogy képtelen megütni, vagy elmozdulni. Meghökkentette a félelemmentesség.

         Ezalatt a pár perc alatt a kocsi leparkolt és a főnökük odaért hozzánk. Rátette kezét a mozdulatlan munkás vállára és azt mondta neki, „Gyere, pakoljuk le a székeket.” Ez megtörte a csendet, esélyt adva neki a továbblépésre.

         „Igen. Én is segíteni fogok” mondtam. És közösen lepakoltunk.

Transzcend-dentális, azaz a meg fog hatatlan

Közösségünk egyik tagjának nagyon rosszak a fogai. Sokat ki is kellett húzni belőlük, de ő továbbra is kerüli az érzéstelenítők használatát. Szerencsére sikerült találnia egy orvost Perth-ben, aki érzéstelenítés nélkül távolítja el a szuvas fogakat. Sokszor volt már nála, nem jelent neki gondot.

         Megengedni a fogorvosnak, hogy anesztézia nélkül, kirántsa a fogadat, hihetetlenül hangzik, de ez az alak még ennél is tovább ment. Saját magának húzta ki a fogát érzéstelenítés nélkül.

         Láttuk, amint kilép a kolostor műhelyéből, egy frissen húzott, vértől tocsogó fogat tartva egy egyszerű szöghúzó fogó végével. Nem csináltunk belőle gondot, mert lemosta a fogóról a vért, mielőtt visszavitte volna a műhelybe.

         Megkérdeztem, mégis hogy volt képes erre. Amit mondott, remekül példázza, hogy miért is a félelem a fő alkotóeleme a fájdalomnak.

         „Mikor úgy döntöttem, hogy magam húzom ki a fogamat – csak nyűg, olyan messze elmenni a fogorvosig – az nem fájt. Amíg elgyalogoltam a műhelyünkig, az sem fájt. Ahogy a kezembe vettem a fogót, még mindig nem fájt. Amikor beszorítottam a fogóba a fogamat, ugyanúgy nem fájt. Mikor megtekertem és megrántottam a fogót, akkor fájt, de csak pár másodpercig. Mire a fogam kijött, alig fájt valamennyire. Öt másodperc fájdalom csak, ennyi volt az egész.”

         Te, kedves olvasó, valószínűleg sokszor grimaszoltál, amíg ezt az igaz történetet elolvastad. A félelem miatt, bizonyára több fájdalmat éreztél, mint ő! Ha te magad próbálkoznál ezzel a mutatvánnyal, valószínűleg nagyon fájna, már mielőtt a műhelybe érnél a fogókért. Az előrelátás – a félelem – a fájdalom legfőbb összetevője.

Megszabadulni a fájdalomtól

Az előző sztoriban, a fogfájástól való félelem volt az, amit elhagytam. Befogadtam a fájdalmat, megragadtam, és engedtem, hogy maradjon. Ezért működött.

         Sok barátom, akiknek nagy fájdalmaik voltak, kipróbálták a módszeremet, de nekik nem működött! Jöttek is panaszkodni, mondván, a fogfájásom semmi volt az ő bajaikhoz képest. Ez nem igaz. A fájdalomérzet személyenként eltérő, ezért nem lehet összemérni máséval. Elmagyaráztam, hogy az elengedés náluk miért nem működött, a három tanítványomról szóló anekdota segítségével.

         Az első tanítványom, nagyon szenved, és próbálja elengedni.

„Elengedem,” suttogja gyengéden, majd vár.

„Felhagyok az irányítással!” ismétli újból, amikor semmi sem változik.

„Hagyj el mindent!”

„Gyerünk már, engedd el.”

„Mondom, hogy nem akarom irányítani!”

„ENGEDD EL!”

Viccesnek tűnhet, de a legtöbbször mindannyian ezt csináljuk. Rossz dolgot próbálunk elengedni. Magát a szót, hogy engedelmesség, kellene elengednünk. Nem szabad hagyni a bennünk lakó „felügyelőt” elhatalmasodni, akiről jól tudjuk, hogy kicsoda is valójában. Elengedni annyit jelent: „semmi irányítás”.

A második tanítványnak, szörnyű fájdalmában, eszébe jut az utóbbi tanács, és nem hagyja dolgozni az irányítót. Tíz perc múlva a fájdalom még mindig ugyanolyan, ezért aggódik, hogy az elengedés nem használ. Elmagyarázom, hogy az elengedés nem arra való, hogy megszabaduljunk a fájdalomtól, hanem, hogy felszabaduljunk alóla. A második tanítvány tehát csak alkut akart kötni a fájdalmával: „Én most megengedlek tíz percre, de aztán eltűnsz. Rendben van?”

Ő nem elenged, csak próbál megszabadulni a fájdalomtól.

A harmadik, szintén rettenetes állapotban, így szól a fájdalomhoz: „Fájdalom, szívem ajtaja nyitva áll előtted, bármit is tegyél velem. Gyere be!”

A harmadik tanítvány teljes szívéből hajlandó elfogadni, hogy a fájdalma olyan sokáig tartson, ameddig csak akar – akár az élete végéig is. Azt is megengedi, hogy rosszabbodjon. Szabadon garázdálkodhat benne, nem próbálja meg irányítani. Na, ez az elengedés! Mindegy, hogy a fájdalom eltűnik, vagy ottmarad, mert neki mindkettő ugyanúgy megfelel. Csak ekkor tűnik majd el.

A fájdalomtól való félelem

A félelem a fájdalom fő alkotóeleme. Emiatt szenvedünk a fájdalomtól. Ha elveszed belőle a félelmet, csak az érzés marad. Az 1970-es évek közepén, egy szegény és elszigetelt erdei kolostorban, észak-kelet Tájföldön, szörnyű fogfájásom lett. Nem volt fogorvos, akihez mehetnék, sem egy telefon, vagy egyáltalán áram. Még aszpirinünk vagy paracetamolunk sem volt a házi patikás dobozunkban. Az erdei szerzetesektől elvárják, hogy sokat tűrjenek.

         Késő éjszakára, ahogy az a betegségekkel gyakran előfordul, a fogfájásom folyamatosan rosszabb és rosszabb lett. Elég szívós szerzetesnek tartottam magamat, de ez a sajgás próbára tette minden erőmet. Szám egyik oldala tömör fájdalom volt. Messze a legdurvább fogfájás, amit valaha átéltem, és azóta sem tapasztaltam hasonlót. Próbáltam elmenekülni a fájdalom elől, úgy, hogy a légzésemen meditáltam. Megtanultam a levegővételemre koncentrálni, amikor a szúnyogok harapdáltak; néha negyvenet is megszámoltam a testemen egyszerre, de felül tudtam kerekedni az egyik érzésen, azzal, hogy a másikra fókuszáltam. De ez a fájdalom rendkívüli volt. Megtöltöttem az elmém a légzés érzetével, de csak két-három másodpercre, aztán a fájdalom berúgta elmém bezárt ajtaját, és tombolva tört újra elő.

         Felkeltem, kimentem a szabadba és megpróbálkoztam a sétáló meditációval. Rövidesen azzal is felhagytam. Nem „sétáló” meditáltam, inkább „rohangáló” meditáltam. Képtelen voltam lassan járni. A fájdalom irányított: futnom kellett. Csak épp nem volt hova. Gyötrelem volt. Kezdtem beleőrülni.

         Visszaszaladtam a kunyhómba, leültem és elkezdtem imádkozni. Úgy tartják, a Buddhista énekeknek természetfeletti erejük van. Szerencsét hoznak, elriasztják a veszélyes állatokat, kigyógyítanak a betegségből és a fájdalomból – legalább is ezt mondják. Nem hittem benne. Engem tudósnak képeztek. A varázsima pusztán hókuszpókusz a hiszékenyeknek. Szóval el is kezdtem imádkozni, az ésszerűség határán túli reményben, hogy mégis hatni fog. El voltam keseredve. De nem sokára ezt is abba kellett hagyjam. Észrevettem, hogy kiabálva, üvöltve darálom a szavakat. Nagyon késő volt, és féltem, hogy felébresztem a többi szerzetest. Ahogy a strófákat ordítottam, azzal akár egy egész falut felébreszthettem volna, több kilométerre innen! A fájdalom ereje nem engedett rendesen imádkozni.

         Egyedül voltam, több ezer mérföldre szülőhazámtól, egy elszigetelt dzsungelben, lehetőségek nélkül, kibírhatatlan fájdalomban, ami elől nem volt menekvés. Mindent kipróbáltam, amit csak tudtam, mindent. Nem bírtam így tovább. Ilyen érzés volt.

         Egy pillanatnyi teljes kétségbeesés, mint ez is, ajtókat nyithat a bölcsességhez, ajtókat, amiket soha nem láttunk mindennapi életünk során. Számomra is megjelent egy ilyen kapu, és be is léptem rajta. Nem mintha lett volna más választásom.

         Eszembe jutott két rövid szó: „engedd el”. Oly sokszor hallottam már ezeket a szavakat. Sokszor magyaráztam a jelentésüket barátaimnak is. Azt hittem tudtam mit jelentenek: tévedtem. Hajlandó voltam bármit megpróbálni, így elkezdtem engedni, száz százalékig elengedni. Életemben először, tényleg, igazán elengedtem magamat.

         Ami ezután történt, sokkolt. A szörnyű fájdalom azon nyomban eltűnt. A helyét a legkellemesebb öröm váltotta fel. A testem szinte beleborzongott az egymást követő boldogság áradatokba. Az elmém mély nyugalomba került, oly mozdulatlan, oly fenséges nyugalomba. Könnyedén, erőlködés nélkül meditáltam. Meditációm végeztével, a kora reggeli órákban, lefeküdtem, hogy egy kicsit pihenjek. Az igazak álmát aludtam, mélyen, nyugodtan. Mikor a szerzetesi kötelességeim idejére felébredtem, feltűnt, hogy fáj a fogam. De az semmiség volt a tegnap estihez képest.

Félelem a nyilvánosság előtti beszédtől

Azt mondják, az egyik legnagyobb félelmet az emberek számára, a közönség előtti beszéd okozza. Nekem rengeteget kell nyilvánosság előtt beszélnem, templomokban, értekezleteken, esküvőkön, temetéseken, csevegős rádióműsorokban és még élő televíziós adásban is. Ez mind a munkám része.

         Emlékszem egy alkalommal, öt perccel azelőtt, hogy előadást kellett volna tartanom, eluralkodott rajtam a félelem. Nem készültem semmivel; ötletem sem volt, hogy mit fogok mondani. Nagyjából háromszáz ember ült a teremben, arra várva, hogy felvillanyozzam őket. Arra szánták az estéjüket, hogy engem prédikálni halljanak. Azon kezdtem töprengeni: „mi lesz, ha nem jut eszembe semmi mondanivaló? Mi lesz, ha rosszat szólok? Mi lesz, ha bolondot csinálok magamból?”

         Minden aggodalom a „mi lesz, ha” gondolattal kezdődik, és valami katasztrofálissal folytatódik. Próbáltam előrelátni a jövőt, méghozzá borúlátón. Buta voltam. Tudtam is, hogy bután viselkedek; tudtam, hogy elméletben hogyan kellene cselekednem, de nem ment. Elragadott a félelem, bajban voltam.

         Azon az éjjelen készültem egy trükkel, amit szerzetes nyelven csak „ügyes módszernek” hívunk, ami legyőzte a szorongásomat, és azóta is mindig bevált. Úgy döntöttem, nem számít, hogy a közönségem élvezi e az előadásomat, addig amíg nekem tetszik. Eldöntöttem, hogy jól fogom magamat érezni.

         Most már bármikor is tartsak beszédet, élvezem. Remekül szórakozok. Vicces történeteket mesélek, gyakran a saját káromra, és együtt nevetek rajtuk a hallgatósággal. Szingapúri rádióban élő adásban regéltem el Ácsán Cshá előrejelzését a jövő pénzneméről. (A szingapúriakat nagyon érdekli a közgazdaság.)

         Ácsán Cshá megjövendölte, hogy egyszer a világ kifogy a bankjegyekhez szükséges papírból, és az érmékhez elengedhetetlen fémekből, így az emberiségnek más eszközt kell találnia a mindennapi ügyletek lebonyolításához. Jóslata szerint, apró tyúkszar galacsinokat használnak majd pénz helyett. Az emberek tyúkszarral teletömött zsebekkel járnának. A bankok csordultig lennének bélsárral, a rablók pedig megpróbálnák ellopni. A gazdagok büszkén gondolnának temérdek fekáliájukra, a szegények pedig csak álmodozhatnának arról, hogy egyszer talán megütik a lottón a fosnyereményt. A gazdasági válság során begyűrűzne a fécesszió, és ezt megsínyli majd a társad alom.

         Mi az alapvető különbség bankjegyek, érmék és a csirkebogyók között? Semmi.

         Örömmel meséltem el ezt a történetet. Csípős kijelentés ez, a mostani kultúránkról. És vicces, a szingapúri hallgatóság imádta!

         Rájöttem, hogy amint eldöntöd, hogy jól fogod magadat érezni nyilvános beszédeknél, megnyugszol. Pszichológiailag lehetetlen, hogy egyszerre félj, és jól érezd magadat. Amikor nyugodt vagyok, az előadásokon az ötletek maguktól ugranak be a fejembe, majd továbbhaladva a számon távoznak, megspékelve egy kis ékesszólással. Ráadásul a közönség sem unatkozik, ha azok jópofák.

         Egy tibeti szerzetes egy alkalommal elmesélte mennyire fontos, hogy a hallgatóság nevessen egy beszéd alatt.

         „Ha egyszer kinyitják a szájukat,” mondta, „akkor bedobhatod rajta a bölcsesség piruláját!”

        Soha nem készülök a beszédeimre. Ehelyett a szívemet és az elmémet készítem fel. A tájföldi szerzeteseket arra képzik, hogy soha ne készüljenek rájuk, viszont bármifajta bejelentés nélkül, akármikor képesek legyenek beszédet tartani.

         Magha Puja ideje volt, ami a második legfontosabb Buddhista fesztivál az évben, észak-kelet Tájföldön. Ácsán Cshá kolostorában voltam, Wat Nong Pah Pongban, olyan kétszáz szerzetessel és több ezer világi követővel. Ácsán Cshá nagyon híres volt; nekem pedig ez volt az ötödik évem a rendben.

          Az éjszakai feladatok elvégzése után, eljött az idő a főbeszédre. Ácsán Cshá általában maga szokott szónokolni a komoly alkalmakon, de nem mindig. Néha végigpásztázott a szerzetesek során, és ha a szemei találkoztak a tieddel, akkor bizony nagy bajban voltál.  Ilyenkor megkért, hogy tartsd te a szentbeszédet. Annak ellenére, hogy olyan fiatal szerzetes voltam a többiekhez viszonyítva, az ember soha nem lehetett elég óvatos Ácsán Cshá mellett.

         Ácsán Cshá végignézett a szerzetesek sorain. A szemei az enyémhez értek, majd továbbhaladtak. Halkan sóhajtottam megkönnyebbülve. Aztán visszafordult. Ki lehet találni, hol állt meg?

         „Brahm,” rendelkezett Ácsán Cshá, „akkor te mondod a szentbeszédet.”

         Nincs menekvés. Nekem kellett megtartanom felkészületlenül az előadást tájnyelven, egy órán keresztül, a tanárom, szerzetestársaim és több ezer átlagember előtt. Nem számított, hogy jó volt-e beszéd, vagy sem. Csak az számított, hogy megcsináltam.

         Ácsán Cshá soha nem mondta, hogy jó volt e vagy sem. Ez volt a lényeg. Egyszer felkért egy jól képzett nyugati szerzetest, hogy tartsa ő a prédikációt a közembereknek, akik a szokásos heti szertartásra gyűltek össze a kolostoránál. Egy óra elteltével a szerzetes már kezdte volna lezárni a beszédét tájul. Ácsán Cshá megszakította és arra kérte, folytassa még egy órán át. Nem volt könnyű, de megcsinálta. Amikor már készült, hogy kétórányi tájnyelvű küszködés után megálljon, Ácsán Cshá egy újabb óra prédikációt rendelt el. Lehetetlen volt. Nyugatiak alig beszélnek tájul, a végén már csak ismétled önmagadat, újra és újra. A hallgatóság pedig elunja magát. De nem volt más választás. Három óra után, a legtöbben már eltűntek, akik pedig még ottmaradtak már csak egymás között fecsegtek. Még a szúnyogok és a fali gyíkok is álomba merültek. A harmadik óra végén, Ácsán Cshá még egy órát rendelt! A nyugati szerzetes engedelmeskedett. Azt mondta, hogy egy ilyen élmény után (a prédikációja már tényleg véget ért a negyedik órával), amikor ennyire mélypontra jutsz a hallgatóság figyelmében, soha többé nem fogsz félni a nyilvános beszédtől.

         Így képzett minket a nagy Ácsán Cshá.

Mi is a félelem?

A félelem annyi, mint hibákat keresni a jövőben. Bárcsak mindig emlékeznénk rá, hogy milyen kiszámíthatatlan is a jövőnk, akkor soha nem próbálnánk meg kitalálni, hogy mi mehet majd rosszul. A félelem ezzel véget ér.

         Amikor még kicsi voltam, halálosan féltem a fogorvostól. Volt bejegyezve időpontom, de nem akartam menni. Betegre aggódtam magamat. Mikor megérkeztem a rendelőbe, mondták, hogy az időpontomat törölték.  Megtanultam, hogy micsoda pazarlása is az aggodalom a drága időnknek.

         A félelem eloszlik a jövő homályában. De ha nem vagyunk elég bölcsek, a félelem minket oszlathat el. Csakúgy, ahogy majdnem eloszlatta a kezdő Buddhistaszerzetest, Kicsi Szöcskét, a régi TV-műsorból, a Kung Fu-ból. Megszállottként néztem ezt a sorozatot, utolsó, tanárként töltött éveimben, még mielőtt magam is szerzetesnek álltam volna.

         Egy szép napon Kicsi Szöcske vak mestere, bevitte az újoncot a templom egyik hátsó termébe, amit mindig bezárva tartottak. A csarnokban volt egy úszómedence, olyan hat méter széles, a két vége között, hídként lefektetve egy keskeny fadeszka. A nagymester figyelmeztette a fiút, hogy ne menjen a medence szélére, mert nem víz van abban, hanem nagyon erős marósav!

        „Hét nap múlva” mondta Szöcskének, „próbára leszel téve. Át kell kelned a savval töltött tanmedencén, a deszkán egyensúlyozva. De legyél óvatos! Látod-e a mélyben oldódó csontokat?”

         Szöcske óvatosan nézett át a szegély felett, és meglátta a csontokat. Elállt a sava.

         „Ezek mind-mind, hozzád hasonló újoncok maradványai.”

        A mester ezután kivitte Szöcskét a szörnyűséges tanteremből, a templom napfényes udvarára. Ott az öreg szerzetes két téglára felállított egy ugyanolyan méretű fadeszkát, ami a savmedence felett volt. Hét napon át, Szöcskének semmi más dolga nem lesz, csupán gyakorolni a deszkán járást.

      Könnyű feladat volt. Pár napon belül, már tökéletes egyensúllyal sétált, még bekötött szemmel is, a kertben állított fadarabon. Majd eljött a vizsga ideje.

         Kicsi Szöcskét bevezette mestere a savmedencés terembe.

Az elbukott tanoncok csontjai ott virítottak az alján. Szöcske felpattant a palánk végére, és tanítója felé pillantott. „Indulj” parancsolt rá.

A sav felett lévő deszka most sokkal vékonyabb volt, mint az ugyanakkora méretű a templomkertben. Szöcske elindult, de a lépései bizonytalanok voltak; remegni kezdett. Még félúton sem járt, de egyre jobban imbolygott. Már úgy tűnt, hogy mindjárt beleesik a savba! És ekkor megszakadt az adás, mert jött a reklámblokk.

Ki kellett bírnom az idióta hirdetéseket, mialatt folyamatosan azon aggódtam, hogy Kicsi Szöcske vajon hogyan menti meg az irháját.

A TV-reklám véget ért, és újra ott voltunk a savval töltött medencéjű csarnokban, Szöcskével, aki épp kezdi elveszíteni az önbizalmát. Néztem, ahogy labilisan emeli lábait. Ahogy meging. Aztán belezuhan!

A vak, öreg nagymester nevetett, ahogy meghallotta Kicsi Szöcskét belecsobbanni a medencébe. Nem sav volt benne; csupán víz. A csontokat csak „speciális effektként” dobálták bele. Kicsi Szöcskét megtévesztették, úgy, ahogyan engem is. Csak a hangulat oldódott fel.

„Mitől estél bele?” kérdezte komolyan mestere. „A félelemtől estél bele Kicsi Szöcske, csakis a félelemtől.”

Szerencsejáték

A pénzt nehéz megszerezni, de annál könnyebb elveszíteni – és a leggyorsabb mód erre a szerencsejáték. Minden szerencsejátékos vesztes, végső fokon. Mégis, az emberek szeretnék megtudni a jövőjüket, hogy egy rakás pénzt nyerhessenek hazardírozással.

Az alábbi két történetet szoktam elmesélni a számukra, hogy megmutassam, milyen veszélyes is lehet a jövő előrelátása, még akkor is, ha jeleket kapunk róla.

         Egy barátom egy reggelen úgy kelt, hogy nagyon valóságosnak tűnőt álmodott. Azt álmodta, hogy öt angyal, öt csupor aranyat ad neki, és mindegyik egy vagyonnal felért! Sajnos mikor kinyitotta a szemét, angyaloknak nyoma sem volt a szobájában, ráadásul a több üstnyi arany is hiányzott. Mégis, ez egy igazán különleges álom volt.

         Mikor belépett a konyhába, látta, hogy felesége öt darab főtt tojást és öt szelet pirítóst tálal fel neki reggelire. A reggeli újsága tetején virított az aznapi dátum: május (ötödik hónap) ötödike! Valami különös dolog folyik itt. A napilap hátuljára lapozott, a lóversenyekhez. Megdöbbenve látta, hogy „Ascot” (öt betű) versenypályáján, az ötödik menetben, az ötös számú lovat úgy hívták, hogy… Öt Angyal! Az álma egy előjel volt!

         Délutánra szabadságot vett ki munkahelyén. Levett ötezer dollárt a bankszámlájáról. Kiment a lovira, és megkereste az ötödik bukmékert, hogy megtegye a tétet: ötezer dollárt az ötös számú lóra, az ötödik futamban, Öt Angyal lesz a befutó! Az álma nem tévedhetett. A szerencsés ötös szám sem lehetett helytelen! Nem is volt rossz az álom. A ló ötödikként futott be.

         A második történet Szingapúrban esett meg, pár évvel ezelőtt. Egy ausztrál férfi egy kedves kínai hölggyel házasodott össze Szingapúrból. Egyszer, amikor családot látogatni mentek Délkelet-Ázsiába, a sógorai elindultak a lovira, hogy ott töltsék a délutánt, és őt is magukkal hívták. Belement. De mielőtt bementek volna a versenypályára, ragaszkodtak hozzá, hogy megálljanak egy híres Buddhistatemplomnál, hogy meggyújtsanak pár füstölőt és jó szerencséért imádkozzanak.

Ahogy a kis kolostorhoz értek, látták, hogy hatalmas a felfordulás. Seprűt ragadtak, szereztek egy partvist meg vizet és feltakarítottak. Aztán meggyújtottak pár füstölőt, jó szerencsét kértek és továbbindultak a lóversenyre.  Nagyot buktak mindannyian.

         Azon az éjjelen, az ausztrál egy futamot látott álmában. Mikor felébredt, tisztán emlékezett a győztes csődör nevére. A Népzavartságot lapozva látta, hogy valóban fog futni egy ilyen nevű paripa a délutáni versenyen, fel is hívta a sógorait, hogy elújságolja nekik a jó hírt. Nem hittek az álmában, nem hitték, hogy egy szingapúri kolostort őrző, kínai szellem, pont egy fehér embernek mondaná meg a nyertes ló nevét. De ő mégis kiment a futamra. Nagy pénzt rakott a lovára, a ló pedig nyert.

         A kínai templomszellemek bizonyára kedvelik az ausztrálokat. A sógorok persze majd felrobbantak dühükben.

Jövendőmondás

Sokan szeretnék látni a jövőjüket. Néhányunk túl türelmetlen ahhoz, hogy kivárja, amíg megtörténik, ezért fordulnak orákulumokhoz vagy jósokhoz. Van egy tanácsom látnokokkal kapcsolatban: soha ne higgy egy szegény jövendőmondónak!

         A meditáló szerzeteseket kiváló jövőbelátónak tartják, de nehezen lehet őket rábírni az együttműködésre.

         Egy napon, Ácsán Cshá egyik régi tanítványa megkérte a nagymestert, jósolja meg jövőjét. Ácsán Cshá visszautasította: egy jó szerzetes nem mond jövendőt. De a tanítvány hajthatatlan volt. Emlékeztette Ácsán Cshá-t, hogy mennyi alkalommal adott neki alamizsnát, mennyi adományt ajánlott már fel a kolostorának, és hogy hányszor sofőrködött Ácsán Cshá-nak a saját kocsijával, önköltségére, félretéve a saját munkáját és családját.

Ácsán Cshá látta, hogy a férfi túlságosan elszánt, ezért úgy határozott, hogy most az egyszer kivételt tesz a jóslást tiltó szabály alól. „Add a kezed, hadd lássam a tenyeredet!”

         A tanítvány nagyon izgatott volt. Ácsán Cshá még soha semelyik hívének sem olvasta a tenyerét. Ez egy kivételes alkalom volt! Sőt mi több, Ácsán Cshá-ra úgy tekintettek, mint egy szentre, hatalmas szellemi erővel. Bármit is mondjon Ácsán Cshá, az biztosan úgy is fog történni. Ácsán Cshá lassan végigpásztázta híve tenyerén a vonalakat saját mutatóujjával. Helyenként ilyeneket szólt, hogy „Ó, ez érdekes” vagy „Na lám, na lám” esetleg „Elképesztő”. Szegény tanítvány majd beleőrült a várakozásba.

         Mikor Ácsán Cshá végzett, elengedte követője kezét és így szólt hozzá, „Tanítványom, most elmondom, hogyan fog alakulni a jövőd.”

         „Igen, igen” habogta gyorsan tisztelője.

         „És tudd, hogy én soha nem tévedek” tette hozzá Ácsán Cshá.

         „Igen, tudom, tudom. Nos? Milyen lesz a jövőm?” helyeselt a tanítvány, most már teljes izgalmi állapotban.

         „A jövőd bizonytalan,” mondta Ácsán Cshá. És tényleg nem tévedett!

Félelem és tüsszögés SARS vigaszban

Ha a bűntudat az, amikor múltunk téglafalát nézegetve csak két rossz téglát találunk, akkor a félelem kitekintés jövőnk falára, ahol csak azt látjuk, hogy mi mehet rosszul. Amikor elvakít a félelem, nem vesszük észre a többi építőelemet, azokat, amik lehet, hogy teljesen rendben mennek majd. A félelem is legyőzhető úgy, hogy a téglafal egészét nézzük, ahogy azt a közelmúltban történt, Szingapúri látogatásom esete is mutatja.

        Néhány hónapja került megrendezésre négy alkalmas, nyilvános beszédsorozatom Szingapúrban, amihez Suntec város egyik hatalmas és drága, 2500 ülőhelyes előadótermét foglalták le. A buszmegállók tele voltak plakátolva az eseménnyel. Csakhogy elkezdett terjedni a SARS (magyarul Súlyos Akut Légzőszervi Szindróma). Mikor megérkeztem Szingapúrba, az iskolák mind be voltak zárva, bérházak kerültek karantén alá, és a kormány azt ajánlotta az embereknek, hogy kerüljék a nyilvános összejöveteleket. Nagy volt a pánik. Kérdezték, „Elhalasszuk?”

        Aznap reggel, a címlapokon, nagy fekete karakterek figyelmeztették az embereket, hogy kilencvenkilenc szingapúri lakosban mutatták ki a SARS vírust. Megkérdeztem, mennyien élnek jelenleg Szingapúrban. Körülbelül négymillióan. „Ha jól értem,” vágtam vissza, „ez azt jelenti, hogy 3 999 901 szingapúri nem fertőződött meg SARS-szal! Folytassuk!”

         „De mi lesz, ha valaki elkapja a SARS-t?” szólt a félelem.

         „De mi lesz, ha nem?” szólalt meg a bölcsesség. És a bölcsességnek ott állt a statisztika az oldalán.

         Megtartottuk a beszédeket. Ezerötszázan jöttek el az első éjjelen, aztán a létszám folyamatosan nőtt, amíg utolsó nap el nem értük a teltházat. Körülbelül 8000 ember vett részt a beszédeken. Megtanulták, hogyan szálljanak szembe az irracionális félelemmel, és ez örökre megerősítette a bátorságukat. Élvezték az előadást és boldogan távoztak, ami azt jelenti, hogy az immunrendszerük megerősödött. Ahogy minden beszédem végén hangsúlyoztam: azzal, hogy nevettek a vicces történeteimen, valójában a tüdejüket edzették, megerősítették a légzőszerveiket! Még szép, hogy egy lélek sem kapta el a hallgatók közül a SARS-t.

         A jövőben rejlő lehetőségek végtelenek. Amikor a szerencsétlen lehetőségekre fókuszálunk, azt hívják félelemnek. Ha eszünkbe jut, hogy más is megtörténhet, aminek még a valószínűsége is nagyobb, akkor a félelem véget ér.

Igaz szerelem

Az a gond a románcokkal, hogy amikor a rózsaszín felleg felszáll, a csalódás nagyon fájdalmas tud lenni. Romantikus szerelemben, nem igazán a párunkat szeretjük, hanem azt az érzést, amit bennünk keltenek. Az örömöt, amit a szerelmünk közelében érzünk. Ezért van, hogy úgy hiányoznak, amikor távol vannak tőlünk, és szükségünk lesz egy üveg… (lásd az előző történetet). Mint minden gyönyörérzet, idővel ez is elmúlik.

           Az igaz szerelem önzetlen. Csak a másikkal törődünk. Azt mondjuk neki, „Szívem ajtaja mindig nyitva áll előtted, bármit is tegyél”, és komolyan is gondoljuk. Csak azt akarjuk, hogy a másik boldog legyen – ritka az igaz szerelem.

           Sokan szeretjük azt gondolni, hogy a mi kapcsolatunk különb, igaz szerelem, és nem csupán romantikán alapul. A következő tesztet elvégezve kiderítheted milyen.

        Gondolj a párodra. Képzeld el őt a fejedben. Emlékezz vissza a napra, amikor találkoztatok és a gyönyörű pillanatokra, amiket azóta átéltetek. Most képzeld el, hogy kapsz tőle egy levelet. Az áll benne, hogy halálosan belezúgott a legjobb barátodba, és úgy döntöttek, hogy közösen olajra lépnek és együtt élik le az életüket. Hogy éreznéd magad akkor?

            Ha igaz szerelem lenne, izgatottan fogadnád a hírt, hogy a társad talált valakit, aki még nálad is jobb, és most még boldogabb. Elégedetten vennéd tudomásul, hogy a partnered és legjobb barátod is jól érzik magukat. El lennél ragadtatva, hogy mennyire szeretik egymást. Hát nem a párunk boldogsága a legeslegfontosabb az igaz szerelemben?

           Ritka az igaz szerelem.

          Egy királynő a palota ablakából nézte Buddhát, ahogy alamizsnáért járta a várost. Ezt a király meglátta, és féltékeny lett a nagy szerzetesre. A királynéja elé állt és azt követelte, mondja meg nyíltan, kit szeret jobban, a Buddhát vagy a férjét? A nő hű követője volt Buddhának, de akkoriban nem ártott óvatosnak lenni, ha a férjed ilyen király volt. Az ember könnyen elveszíthette a fejét. De ő eszénél volt, és nyers őszinteséggel válaszolt, „magamat jobban szeretem mindkettőtöknél.”

Románc

Amikor fülig szerelmesek vagyunk, csak a ’jó téglák’ tűnnek fel partnerünk falában. Csak azokat akarjuk meglátni és azokat is látjuk csak meg. Struccpolitikát folytatunk. Később aztán a vállóügyvédnél, már csak a rossz téglákat látjuk. Átsiklunk azok felett a tulajdonságok felett is, amik jóvátehetnék az egészet. Nem akarjuk látni, így hát nem is látjuk meg őket. Megint nem ismerjük el az igazságot.

           Hogy lehet az, hogy Ámor nyila mindig rosszul megvilágított szórakozóhelyeken, meghitt, gyertyafényes vacsorákon, esetleg holdfényes éjszakákon találja el az embert? Azért, mert ilyenkor nem látszanak a mitesszerek meg a rossz fogak. Gyertyafénynél a képzeletünk szabadon szárnyalhat arról, hogy a velünk szemben ülő hölgy, valójában szupermodell, vagy, hogy a férfi szakasztott filmcsillag.

Szeretünk fantáziálni, és fantáziálunk, hogy tudjunk szeretni. Legalább most már tudjuk, hogy mit is csinálunk.

         A szerzeteseket nem érdekli a gyertyafényes romantikázás. Szívesebben kapcsolják fel a lámpát, és világítanak rá az igazságra. Ha álmodozni akarsz, távolról kerüld el a kolostorokat! Elsőéves szerzetesként egy kocsi hátuljában, észak-kelet Tájföldön, két másik nyugati szerzetessel és a tanárommal, Ácsán Cshá-val utaztam, aki az anyósülésen ült. Ácsán Cshá hirtelen hátrafordult és rászegezte tekintetét a mellettem csücsülő, fiatal amerikai újoncra, aztán mondott valamit táj-nyelven. A velünk utazó harmadik, nyugati szerzetesnek folyékony volt a táj-szólása, így fordította is: „Ácsán Cshá azt mondja, hogy a Los Angelesben hagyott barátnőd jár az eszedben.”

        Az amerikai kopasznak igencsak leesett az álla. Ácsán Cshá a gondolataiban olvasott – méghozzá pontosan. Ácsán Cshá csak mosolygott, majd tovább fordították szavait: „Ne aggódj! Ezen könnyen segíthetünk. A követező alkalommal, amikor írsz neki, kérd meg, hogy küldjön valami nagyon személyeset, valami igazán bensőségeset, amit aztán mindig elővehetsz, ha hiányzik, hogy emlékeztessen rá!”

           „Szabad ilyet egy szerzetesnek?” kérdezte meglepve az újonc.

           „Hogyne.” mondta Ácsán Cshá.

           Talán a szerzetesek mégis konyítanak valamit a romantikához.

         Amit Ácsán Cshá eztán mondott, több percbe került lefordítani. Várnunk kellett a tolmácsunkra, hogy összeszedje magát.

      „Ácsán Cshá azt mondja…” komoly erőfeszítésébe került, hogy könnyeivel küszködve befejezze mondatát. „Ácsán Cshá azt mondja, hogy kérd meg, küldjön egy üveggel a saját ürülékéből. Így bármikor, amikor hiányozni kezd, előveheted az üveget és kinyithatod!”

Hát mi ez, ha nem személyes tulajdon? Amikor szerelmet vallunk kedvesünknek, nem azt mondjuk, hogy mindent imádunk bennük? Ugyanez a tanács adható, ha egy nővér hiányolja a fiúját.

Ahogy mondtam, ha romantikára vágysz, inkább maradj távol a kolostorunktól!

Köszönet

Pár éve, egy szingapúri esküvőn, az örömapa félrehívta újdonsült vejét, hogy pár jó tanáccsal lássa el az örömteli és hosszantartó házassággal kapcsolatban. „Bizonyára nagyon szereted a lányomat.” mondta a fiatalembernek.

          „Ó, igen!” sóhajtott. 

          „És bizonyára úgy véled, hogy ő a legcsodálatosabb nő a világon?” folytatta az öreg.

          „Annyira, de annyira tökéletes, minden tekintetben!” gügyögte az ifjú.

       „Ez így szokott lenni, amikor összeházasodtok.” válaszolta újdonsült apósa. „De pár éven belül észre fogod venni a lányom hibáit. Amikor rá kezdesz jönni, hogy ő sem tökéletes, vejem, jusson mindig eszedbe: ha nem lennének hibái, akkor egy nálad sokkal jobb férfit vett volna el!”

        Legyünk tehát hálásak, társunk hibáiért, hiszen ha nem lettek volna már a kapcsolatunk elején tökéletlenek, valaki, nálunk sokkal ideálisabbat, választhattak volna párjuknak.

A tyúk és a kacsa

Ez az észak-kelet tájföldi tanárom, Ácsán Cshá egyik kedvenc története volt.

         Egy szép nyári estén, vacsora után, egy friss házaspár együtt indult sétára az erdőbe. Remekül érezték magukat, amíg meg nem hallottak egy hangot a távolból: „háp-háp!”

         „Hallod,” mondta a feleség, „ez biztos egy tyúk.”

         „Nem-nem. Ez egy kacsa volt.” javította ki a férj.

         „Nem… Biztos vagyok benne, hogy tyúk.” válaszolt.

         „Lehetetlen. A tyúk azt mondja, hogy „kot-kotkodács”, a kacsa meg azt, hogy „háp-háp!” Ez a kacsa volt, édesem.” felelte az ura, kissé már ingerülten.

         „Háp-háp!” Hallatszott ismét.

         „Na, ugye, hogy a tyúkod csak kacsa,” szólalt meg ismét.

         „Nem egyetlenem, ez csirke volt. Biztos vagyok benne.” bizonygatta, egyhelyben toporogva.

         „Ide figyelj asszony! Ez…egy…kacsa, K-A-C-S-A, réce! Megértetted?” Mondta feldúltan.

         „De tyúk,” ellenkezett.

         „Egy kacsa, hogy az ég áldjon meg, te…”

De szerencsére a következő „háp-háp” megszakította a mondatát, hogy nehogy olyat mondjon, amit nem kellett volna.

A feleségnél már majdnem eltörött a mécses. „De hát tyúk!”

A férj meglátta neje könnybelábadó szemeit, és végre eszébe jutott, hogy miért is vette el. Az arca kisimult, és gyengéden így válaszolt: „Sajnálom drágám. Neked van igazad. Valóban tyúk.”

„Köszönöm egyetlenem.” mondta és megszorította kedvese kezét.

„Háp-háp!” zengett bele az erdő, mialatt továbbfolytatták sétájukat együtt, szerelemben.

A történet lényege, hogy a férj végre ráébredt, hogy nem az a fontos, hogy tyúk volt vagy kacsa. Ami igazán számít, hogy békében együtt legyenek, hogy élvezhessék a nyár esti sétájukat. Hány házasság megy tönkre lényegtelen dolgok miatt? Hány válásnál vágnak egymáshoz „tyúk vagy kacsa” szintű ügyeket?

Ha megértjük ezt a történetet, emlékezni fogunk, mi is az igazán fontos. A házasság fontosabb annál, hogy réce vagy csirke volt. És különben is, hányszor volt már, hogy teljesen száz százalékig biztosak voltunk abban, hogy igazunk van, és később rá kellett jönnünk, hogy mégsem?  Ki tudja? Lehet, hogy tényleg egy génmanipulált csirke volt, ami képes a hápogásra!

(A nemek közötti egyenlőség és a zavartalan szerzeteséletem megőrzése érdekében, minden alkalommal, amikor ezt elmesélem, felcserélem a szereplőket.)

Elkötelezettség

A házasságról és szerelmi kapcsolatokról, a következőt gondolom: amikor a férfi és a nő járni kezdenek, még alig részei egymás életének; az eljegyzés után már kezdenek részei lenni; de amikor nyilvánosság előtt mondják ki a boldogító igent, az már valódi elkötelezettség.

     A házasság kötelezettségvállalás.  Az esküvő alatt, hogy később is biztosan szem előtt tartsák kötelességeiket, el szoktam mesélni, mi a különbség a részvétel és az elkötelezettség között. Szemléltetőpéldaként a szalonnástojást hozom fel.

         Ilyenkor a rokonok és barátok figyelme mind felém fordul. Azon gondolkodnak, hogy „Mi köze lehet a szalonnástojásnak a házassághoz?”. Folytatom a beszédem.

         „A szalonnástojás elkészítésekor, a csirke csak résztvevő, de a disznó az nyakig benne van. Kívánom, hogy házasságotok alatt, sokszor legyen malacotok!”

Házasság

Amióta cölibátust fogadtam, sok házasságon voltam túl.

       Buddhistaszerezetésként a munkám része, hogy levezényeljem a vallási ceremóniát az esküvői rendezvényeken. Tudomásom szerint, mindig az ifjú pár áll az ünnepség középpontjában, de sokuk máig úgy gondol rám, mint aki részt vett az életük összekötésében. Tehát férfiakkal és nőkkel is kötöttem már házasságot.

               Azt mondják, a házassággal három „szony” jár: az asszony, a viszony és az iszony.

         Együtt jár vele a baj. Ha gondjuk akad, az emberek, akiket összeadtam, gyakran keresnek meg segítségért. Szerzetesként szeretek egyszerűen élni, ezért az esküvői szertartások alkalmával előrelátóan elmesélem a következő három történetet, hogy amilyen sokáig csak lehet, ne merüljenek fel a hármunk közt problémák.

Nyisd ki szíved ajtaját

Pár évszázaddal ezelőtt, egy dzsungelbéli barlangban, valahol Ázsiában, volt hét szerzetes és az előbb leírt, feltétel nélküli szereteten meditáltak. Volt köztük egy főszerzetes, a testvére és a legjobb barátja. A negyedik a főszerzetes ellensége volt: egyszerűen képtelenek voltak kijönni egymással. Az ötödik, egy nagyon öreg szerzetes, annyira sok évet megélt már, hogy várható volt, bármikor meghal. A hatodik betegeskedett – de annyira, hogy róla is úgy sejtették, bármikor eltávozhat az élők sorából. Az utolsó a hétből pedig egy hasznavehetetlen, kuka szerzetes volt. Mindig elbóbiskolt és horkolt, amikor meditálnia kellett volna, képtelen volt megjegyezni az imákat, és amit tudott, azt is csak hamisan. A ruháit sem bírta rendesen magán tartani. Testvérei mégis elviselték, és köszönetüket fejezték ki, amiért folyamatosan türelemre tanítja őket.

           Egy nap azonban egy tucat bandita is rálelt a barlangra. Elszigetelt és nehezen megközelíthető volt, ezért el akarták foglalni rejtekhelynek. Úgy döntöttek, hogy megölik a szerzeteseket. Szerencsére a főszerzetesnek nagyon meggyőző beszélőkéje volt. Sikerült elérnie – bár nem tudom, hogy hogyan csinálta – hogy a banditák szabadon engedjék őket, egy kivételével, akit figyelmeztetésképpen megölnek, hogy a többi biztosan tartsa a száját a barlang hollétéről. Ennyit tudott kialkudni. A főszerzetes kapott pár percet, hogy meghozza a szörnyűséges döntést, hogy kit áldozzanak fel a többiekért.

          Amikor közönség előtt mondom el ezt a történetet, mindig megállok és megkérdem a hallgatókat, „nos, mit gondoltok, kit választott a főszerzetes?” Ez azért is hasznos, mert így a hallgatóság elaludni készülő része kicsit feleszmél, akik meg alszanak, azokat felkelti a hirtelen csend. Újra elismétlem, hogy volt a főszerzetes, a testvére, a legjobb barátja, az ellensége, az aggastyán és a betegeskedő (mindketten a halálukon), és a hasznavehetetlen szerzetes. Te kit választanál?

        Páran az ellenséget mondják. „Nem” válaszolom.

        „A testvérét?”

        „Rossz válasz.”

        A hasznavehetetlen szerzetest is mindig van, aki megemlíti – milyen könyörtelenek vagyunk néha! Miután kiszórakoztam magamat, elárulom a megfejtést: a főszerzetes képtelen volt a választásra.

         Öccse iránti szeretete ugyanolyan volt, se nem erősebb, se nem csekélyebb, mint a legjobb barátja iránti szeretete – ami pont akkora volt, mint az ellensége, az idős, a beteg szerzetes és még a jó öreg kenyérpusztító iránt érzett szeretete is. Tökélyre vitte eme szavak jelentését: szívem ajtaja mindig nyitva áll előttetek, légy bárki, tégy bármit.

         Az ő szíve valóban tárva-nyitva állt mindenkinek, feltétel nélküli, különbséget nem tevő, szabadon szárnyaló szeretet. És ami a leg-szívbemarkolóbb, hogy olyannyira szerette önmagát is, mint a társait. Szíve ajtaja a saját maga előtt is nyitva volt. Ezért nem tudott választani sem maga, sem a többiek közül.

Emlékeztetni szoktam hallgatóságom keresztény tagjait, hogy a könyvük azt mondja, „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ne jobban, mint magadat és ne is kevésbé, hanem ugyanannyira. Azaz úgy tekintsenek másokra, mint ahogy tennék azt saját magukkal, és fordítva.

Miért van az, hogy a közönségem többsége mégis arra gondolt, hogy a főszerzetes a saját halálát választotta? Miért van, hogy a mi kultúránkban mindig feláldozzuk magunkat mások számára, és ezt jónak tartjuk? Miért van, hogy magunkkal nagyobbak elvárásaink, kritikusabbak és bírálóbbak vagyunk, mint bárki mással szemben? Egy és ugyanazon okból: még nem tanultuk meg szeretni önmagunkat. Ha nehéznek is találod azt mondani valakinek, hogy „bármit is tegyél, szívem ajtaja mindig nyitva áll előtted” az az akadály eltörpül amellett, mint amikor magadnak mondod, „Én. Akihez a legközelebb voltam, amióta csak az eszemet tudom. Saját magam. Szívem ajtaja az én számomra is nyitva áll. Minden, ami én vagyok, mindegy, hogy bármit is tettem. Gyere be!”

Ezt értem magunk iránti szeretet alatt: a megbocsájtást. Szabadulni a bűntudat börtönéből; megbékélni magunkkal. És ha elég bátor vagy ahhoz, hogy elmondd ezeket a szavakat magadnak, őszintén, saját belső világod magányában, akkor te is pozitívan és nem negatívan fogsz fejlődni, hogy megfelelhess ennek a nagyszerű szeretetnek. Egy napon, mindannyinknak meg kell ezt lépnie, becsületesen, tisztességesen. Ha sikerült, olyan lesz, mintha egy megtagadott részünk, ami hosszú ideje kint, a hidegben élt, végre hazatérne. Újraegyesítettnek, egésznek érezzük magunkat, és megengedjük magunknak, hogy boldogok lehessünk. Csak ekkor tudhatjuk igazán, hogy milyen érzés igazán szeretni valakit, se jobban, se kevésbé. 

Kérlek, jegyezd meg, hogy nem kell tökéletesnek, hibátlannak lenned ahhoz, hogy így tudd szeretni magadat. Ha a tökéletességre vársz, soha nem jön el. Ki kell, hogy nyissuk szívünk ajtaját a magunk számára is, bármit is tettünk. Ha bent vagyunk, akkor válunk tökéletessé. Gyakran megkérdik tőlem, hogy mi történt a hét szerzetessel, miután a vezetőjük elmondta a banditáknak, hogy képtelen a választásra.

      A történetből, ahogy azt én hallottam több évvel ezelőtt, nem derült ki: véget ért ott, ahol én abbahagytam. De én tudom, hogy hogyan folytatódott; kitaláltam, hogy mi következhetett. Amikor a főszerzetes elmagyarázta a banditáknak, hogy miért volt képtelen választani önmaga és a társai között, és mesélt a szeretetről és megbocsájtásról, úgy ahogy azt én most itt tettem, az a rablókat annyira lenyűgözte és meghatotta, hogy nem csupán az életükön könyörültek meg, hanem maguk is szerzetesnek álltak!

Felhívás

Aláírás gyűjtés

Az új egyházi törvény szerint a Magyarországi Karma Kagyüpa Buddhista Közösség egyházi státusza 2012 január 1-től megszűnik, és egyesületté minősül át, ami számos nehézség elé állítja Közösségünket. Mielőbb kérvényezni fogjuk, hogy a Magyarországi Karma Kagyüpa Buddhista Közösség újra bejegyzett egyházzá minősüljön. Amennyiben ezt Ön is támogatja, kérjük adja meg az elérhetőségeit, hogy a későbbiekben szükség esetén megkereshessük. Ha úgy gondolja, van olyan barátja, ismerőse, aki támogatná ügyünket, akkor kérjük, adja meg az ő elérhetőségeiket is.

Az új törvény szerint legalább ezer személy támogatása szükséges Közösségünk újra egyházzá minősítéséhez. A kérvényezés hivatalos menetét még nem dolgozták ki, azonban az már ismeretes, hogy februárban meg kell történnie. Amint a hivatalos formát megadják, kedves Támogatóinkat megkeressük a rendelkezésünkre bocsátott elérhetőségeik alapján.

Köszönjük értékes segítségét!

Kérjük, továbbítsa kérésünket barátainak, ismerőseinek!

Online űrlap kitöltése: http://buddha-tar.hu/alairas_gyujtes

Készítette: Magyarországi Karma Kagyüpa Közösség

Feltétel nélküli szeretet

Olyan tizenhárom éves lehettem, amikor édesapám elhívott magával és valami olyat mondott, ami megváltoztatta az egész életemet. Csak ketten voltunk a rozsdás furgonjában, London egyik szegényebb negyedének mellékutcájában. Felém fordult és így szólt: „Fiam, bármit is teszel az életedben, egy valamit tudnod kell! Az én ajtóm mindig nyitva áll előtted.”

         Csak egy fiatal kamasz voltam akkoriban. Nem értettem igazán, hogy mit akart ezzel mondani, de tudtam, hogy ez valami fontos dolog, ezért megjegyeztem. Három év múlva apám meghalt.

         Mikor szerzetesnek álltam észak-kelet Thaiföldön, újra átgondoltam jó atyám szavait. Akkoriban még egy kis szolgálati lakásban laktunk, London szegényebb felén; nem az a hely, ahova megéri ajtót nyitni. Aztán rájöttem, hogy apám nem így értette. A szavaiban, mint egy rongyokba csomagolt ékszer, a szeretet, általam ismert legtisztább formája volt elrejtve: „Fiam, bármit is tegyél életedben, egy valamit tudnod kell! Szívem ajtaja mindig nyitva lesz előtted.”

         Édesapám feltétel nélküli szeretetet adott nekem. Kikötések nélkül. A fia voltam és ennyi neki elég volt. Gyönyörű volt. Igaz volt. És komolyan gondolta.

         Nagy bátorságra és bölcsességre van szükség ahhoz, hogy valaki ezt mondja, hogy kinyithasd a szíved valaki másnak, bármiféle „ha” nélkül. Talán azt hihetjük, hogy így kihasználnának minket, de tapasztalataim szerint ez nem így működik. Ha ilyenfajta szeretetet kapsz mástól, az olyan, mintha a legdrágább ajándékot kapnád. Kincsként kezeled, vigyázol rá, közel tartod a szívedhez, nehogy elveszítsd.

Még úgy is, hogy csupán részben értettem, amit apám mondott, soha nem mertem volna neki fájdalmat okozni. Ha ezeket a mondatokat másnak is megadod, ha tényleg komolyan gondolod, és a szívedből jönnek, akkor az az ember nem negatív, hanem pozitív irányba fog nőni, hogy felérjen a szeretetedhez.