A féreg és a hőn szeretett ganéjkupaca


   Néhány ember egyszerűen nem akar megszabadulni a bajtól. Ha nincs épp elég problémájuk, amin aggódjanak, akkor bekapcsolják a televíziót, és szappanoperákat bámulnak, hogy kitalált szereplők kitalált problémáival gyötörjék magukat. Sokan ösztönzően gondolnak az idegességre; a szenvedést jó mókának látják. Nem akarnak boldogok lenni, mert túl szorosan kapcsolódnak kötelékeikhez.

   Két szerzetes közeli barát volt, egész életében. Haláluk után egyikük dévaként (mennyei teremtmény) született újjá egy felsőbb világban, míg barátja egy férgeként született újjá egy ganajkupac közepén.
A déva csakhamar hiányolni kezdte öreg barátját és kíváncsi lett, hol születhetett újjá. Nem talált rá barátjára saját, mennyei világában, úgyhogy körülnézett a többi mennyországban is. Ott sem találta barátját. Használva mennyei hatalmát, a déva átkutatta az emberek világát, de ott sem akadt nyomára. Biztosra vette, hogy barátja nem kerülhetett az állatok világába, de a biztonság kedvéért ott is körülnézett. Még ott sem bukkant rá. Szóval ezután a déva átkutatta azoknak a világát, amiket mi csak „csúszó-mászóknak” nevezünk, és nagy meglepetésére itt megtalálta őt, féregként újjászületve, egy undorító, bűzös trágyakupacban!
   A barátság kötelékei olyan erősek, hogy gyakran a halálon túl is megmaradnak. A déva úgy érezte, muszáj megmentenie régi társát egy ilyen szerencsétlen élettől, bármilyen karma vezetett is oda.
  Szóval a déva megjelent a gusztustalan kupac előtt, és rákiáltott:
 - Hé, kukac! Emlékszel rám? Mindketten szerzetesek voltunk előző életünkben, és te voltál a legjobb barátom. Amíg én a leggyönyörűbb mennyei birodalomban születtem újjá, te ebbe a felháborító tehéntrágya-kupacba kerültél. De ne aggódj, magammal vihetlek a mennybe. Gyere, öreg barátom!
 - Na állj meg egy pillanatra! – mondta a féreg – Mi olyan nagyszerű ebben a „mennyei birodalomban”, amiről fecsegsz? Nagyon is jól megvagyok ebben a zamatos, ízes és élvezetes ganéjban, köszönöm szépen.
 - De nem érted – mondta a déva, majd bámulatosan körülírta neki a menny örömeit.
 - Na de van-e odafenn trágya? – kérdezte a féreg, a tárgyára térve.
 - Hát persze, hogy nincs! – horkantott fel megvetően a déva.
 - Hát akkor nem megyek! – válaszolt határozottan a féreg. – Kopj le!
Azzal a kukac befúrta magát a trágyarakás közepébe.
   A déva arra gondolt: ha csak meglátná a féreg a saját szemével, milyen a menny, akkor megértené. Úgyhogy a déva befogta az orrát, és belenyomta finom kezét a visszataszító ganéjba, a kukac után matatva. Meg is találta, s elkezdte kihúzni.
 - Hé! Hagyjál engem békén! – visított a kukac. – Segítség! SEGÍTSÉG! Féregrabló! – és a kicsi csúszós kukac addig tekergett-csavarodott, mígnem kiszabadította magát, és újra elbújt a trágyakupac mélyén.
   A kegyes déva ismét belenyomta ujjait a bűzlő ürülékbe, ráakadt a féregre, és megpróbálta még egyszer kihúzni onnan. Már majdnem sikerült is neki, de mivel a kukac olyan csúszós volt a sikamlós kosztól, és annyira próbált kiszabadulni, másodszor is sikerült megszöknie, s még mélyebbre bújt a kupacba. Száznyolcszor próbálta meg a déva kiszabadítani szerencsétlen férget a borzalmas trágyakupacból, de a kukac annyira kötődött szeretett ganéjkupacához, hogy mindig visszatekergett!
   Végül a dévának vissza kellett mennie a mennybe, otthagyva az ostoba férget „hőn szeretett ganéjkupacában”.

Ezzel ér véget a könyv száznyolc története.
Brahm

Fej-törő


   Első thaiföldi évem során egyik kolostorból a másikba vittek minket egy kis furgon hátuljában. Természetesen a régebbi szerzeteseknek jutottak a jó helyek, elől az utastérben. Mi, újonc szerzetesek a csomagtérben nyomorogtunk, kemény fapadokon. A padok fölött nem sokkal fém keret volt, ami az esőtől és portól védő ponyvát tartotta
   Mindegyik út földút volt, alig karbantartva. Amikor egy kerék kátyúba futott, a furgon lesüllyedt, a fiatal szerzetesek pedig felemelkedtek. Kopp! Számtalanszor vertem be a fejemet azokba a fémkeretekbe. Ráadásul, mivel kopaszra borotvált szerzetes voltam, semmi sem tompította az ütés erejét!
   Minden egyes alkalommal káromkodtam – persze angolul, hogy a thai szerzetesek ne értsenek. De mikor ők verték be a fejüket, csak nevettek! Nem értettem a dolgot. Hogyan lehet nevetni, mikor ilyen keményen és fájdalmasan bevágod a fejedet? Arra a következtetésre jutottam, hogy azok a thai szerzetesek már annyiszor beüthették a fejüket, hogy maradandó károsodást szenvedtek.
   Mivel korábban tudós voltam, egy kísérlet elvégzése mellett döntöttem. Mikor legközelebb bevertem a fejemet, csakúgy, mint a thai szerzetesek, a nevetést választottam, csak hogy kipróbáljam, milyen így. Tudod, mire jöttem rá? Felfedeztem, hogy ha nevetsz, miután bevered a fejedet, sokkal kevésbé fáj.
   A nevetés endorfint juttat a véráramba, természetes fájdalomcsillapító. Emellett erősíti az immunrendszert a kórokozók elleni küzdelemben. Szóval fájdalom ellen segít a nevetés. Ha még mindig nem hiszel nekem, próbáld ki magad, mikor legközelebb bevágod valahova a fejed.
   Ez a tapasztalat tanította meg nekem, hogy mikor fájdalmat hoz az élet, sokkal kevésbé fáj, ha meglátod a mókás oldalát a dolognak, és sikerül nevetned.
Brahm

Az ember a négy feleségével


   Egy férfi, aki nagyon sikeres volt életében, négy feleséget tartott. Mikor élete már a végéhez közeledett, ágyához hívatta negyedik feleségét, a legújabbat és legfiatalabbat.
 - Drágám – mondta, a hölgy csodás alakját pásztázva – egy, vagy két napon belül halott leszek. Halálom után magányos lennék nélküled. Velem tartanál?
 - Kizárt! – jelentette ki a dekoratív nő. – Itt kell maradnom. Elmondok érted egy imát a temetéseden, de többet nem tehetek. – Azzal kiviharzott a szobából.
   A hideg elutasítás tőrként hatolt a férj szívébe. Oly sok figyelmet szentelt legfiatalabb feleségének. Olyan büszke volt rá, hogy a fontosabb társasági eseményekre mindig őt vitte magával. Méltóságteljessé tette öregkorára. Meglepte, hogy nem szereti a lány annyira, mint ő viszont.
   Ám még mindig volt három felesége, úgyhogy behívta a harmadikat, akit középkorúként vett el. Oly keményen dolgozott ennek a harmadiknak a kezéért! Mélyen szerette, amiért oly sok örömet szerzett neki. Olyan vonzó nő volt, hogy sok férfiember vágyott rá, de mindig hűséges maradt. Biztonságérzetet adott neki.
 - Kedvesem – szólt hozzá, szorosan megragadva – egy-két napon belül halott leszek. Halálom után magányos leszek nélküled. Velem tartanál?
 - Teljesen lehetetlen! – jelentette ki a csábító fiatal nő, amolyan üzletasszonyi stílusban. – Ki hallott már ilyenről?! Pazar temetést szervezek neked, de utána a fiaiddal maradok.
   Harmadik feleségének jövőbeni hűtlensége lelke velejéig megrázta. Elküldte hát, és második feleségét hívta.
   Második feleségével nőtt fel. Nem volt ugyan olyan vonzó, de mindig számíthatott a segítségére, ha bármilyen baj volt, és felbecsülhetetlen tanácsokkal látta el. Ő volt a legbizalmasabb barátja.
 - Szerelmem – kezdte, magabiztos szemébe nézve – egy-két napon belül halott leszek. A halál után magányos leszek nélküled. Velem tartanál?
 - Sajnálom – válaszolt a nő bocsánatkérően, - de nem mehetek veled. Veled tartok a sírodig, de nem tovább.
   Az öregember összeomlott. Első feleségét hívatta, akit mintha mindig is ismert volna. Az elmúlt években igencsak elhanyagolta őt, főleg miután találkozott kiváló harmadik és csábító negyedik feleségével. De ez a legelső feleség volt az, aki igazán fontos volt számára, csendesen dolgozva a háttérben. Elszégyellte magát, mikor meglátta tépett ruhájában, csont-soványan.
 - Egyetlenem – mondta könyörögve – egy-két nap, és halott leszek. Halálom után magányos lennék nélküled. Velem tartanál?
 - Hát persze, hogy veled megyek – válaszolt egykedvűen. – Mindig veled tartok, egyik életből a másikba.

Az első feleséget Karmának hívták. A második feleség neve Család. A harmadik feleség a Vagyon. És a negyedik feleséget Hírnévnek hívják.
   Kérlek, olvasd el újra a történetet most, hogy már ismered a négy feleséget. Melyik feleséggel a legfontosabb törődni? Melyik tart veled halálod után?
Brahm

Egyszer fent, egyszer lent


   Talán az érzelmileg legerőteljesebb pillanata a temetési szertartásoknak az, mikor leeresztik a koporsót a sírba, vagy hamvasztás esetén megnyomják a gombot, ami mozgásba hozza az érckoporsót. Olyan, mintha a szeretett személy, utolsó, földi maradványaitól is végleg megfosztanák a gyászolókat. Gyakran ez az a pillanat, amikor már nem lehet visszatartani a könnyeket.
   Különösen nehéz átélni ezeket a pillanatokat Perth némelyik krematóriumában. Azokban ugyanis a gomb megnyomására koporsó leereszkedik egy alagsori komplexumba, ahol a kemencék vannak. Ez a hagyományos temetést hivatott lemásolni. Ugyanakkor, egy halott ember lesüllyedése tudat alatt is a pokolba zuhanást szimbolizálja. Épp elég baj szeretteink elvesztése, de hogy még ehhez a másvilágba való süllyedést is hozzáadjuk, az már elviselhetetlen.
   Épp ezért javaslatot tettem, hogy a krematórium kápolnáját alakítsák át úgy, hogy mikor a pap megnyomja a gombot, a koporsó elegánsan felemelkedik a levegőbe. Egy szimpla hidraulikus emelő is megfelel. Ahogy a koporsó eléri a mennyezetet, a szárazjég kavargó, fehér felhői közt tűnne el, a kinyíló csapóajtón át pedig mennyei muzsika lenne hallható. Milyen lelki segítséget nyújtana ez a gyászolóknak!
   Ugyanakkor néhányan, akik hallottak erről az ötletemről arra világítottak rá, hogy ez csökkentheti a ceremónia becsességét, főleg akkor, ha minden jelenlévő tudja: az elhunyt csirkefogónak semmi keresnivalója sem lenne „odafenn”. Szóval átalakítottam a javaslatomat: legyen három választható gomb, minden eshetőségre: egy „felfele” a jótevőknek, egy „lefele” a gazembereknek, és egy „oldalra” a nehezen megítélhető többségnek. Aztán, elismerve a nyugati társadalom demokráciára való törekvését, és hogy az amúgy borzalmas rítust, némileg érdekesebbé tegyük, kézfeltartással megszavaztatnám a jelenlévőkkel, hogy melyik gombot nyomjam a háromból! Ez sokkal emlékezetesebbé tenné a temetési szertartásokat – és jó okot adna arra, hogy jelen legyünk!
Brahm

Lehulló levelek


   Talán a legnehezebben elfogadható esemény egy gyermek halála. Számos alkalommal ért a megtiszteltetés, hogy én vezethettem a temetési szertartását egy kisfiúnak vagy kislánynak, aki még nemrég indult útnak az élet kalandos utazásán. Az én dolgom volt az, hogy átvezessem a szülőket és másokat is a gyász tortúráján, és a megszállott válaszkeresést egyetlen kérdésre: Miért?
      Gyakran idézem a következő példázatot, amit sok évvel ezelőtt, Thaiföldön hallottam.
Egy egyszerű erdei szerzetes magányosan meditált a dzsungelben, nádkunyhójában. Késő délután nagyon erőteljes vihar támadt, a monszun idején. A szél üvöltött, mint egy sugárhajtású repülő, és sűrű eső verdeste kunyhójának falát.  Ahogy leszállt az est, a vihar is egyre inkább eldurvult. Először letörő ágakat lehetett hallani, ahogy letörnek a fákról. Aztán a szélvihar ereje gyökerestül tépte ki a fákat, hogy mennydörgő robajjal hulljanak a földre.
   A szerzetes hamar rájött, hogy nádkunyhója semmiféle védelmet nem nyújt. Ha egy fa, vagy akár csak egy nagyobb ág a kunyhójára zuhan, simán keresztülszakítja a tetőt, és halálra zúzza. Nem aludt egész éjjel. Gyakran hallotta, ahogy az erdő óriásai utat törnek maguknak a föld felé. Ilyenkor jó ideig a torkában dobogott a szíve.
   A hajnal előtti órákban, ahogy az gyakran lenni szokott, elállt a vihar. A reggel első fényeinél a szerzetes kimerészkedett kunyhójából, hogy megnézze a károkat. Sok nagy ág, és két igen méretes fa is éppen hogy elkerülte kunyhóját. Hálát adott, amiért túlélte az éjszakát. Ami hirtelen megragadta figyelmét, az nem a sok gyökerestül kicsavart fa volt, hanem az a rengeteg levél, ami sűrűn borította az erdő talaját.
   Ahogy számított rá, a legtöbb holtan heverő levél a földön, öreg, barna darabok voltak, amik végigélték életüket. A barna levelek között sok sárga is volt. Még néhány zöld levél is hevert a többi között. És a zöldek közül pár darab olyan friss zöld színben pompázott, hogy biztosan csak pár órával azelőtt bomlottak ki a bimbóból. Ebben a pillanatban a szerzetes szíve megértette a halál természetét.
   Ki akarta próbálni felismerésének igazát, így felnézett a faágakra. Valóban, a legtöbb fán maradt levél fiatal, egészséges zöld levél volt, életük csúcsán. Habár sok újszülött zöld levél hevert élettelenül a földön – öreg, pöndörödött barnák is kapaszkodtak még az ágakba. A szerzetes elmosolyodott; attól a naptól kezdve már egy gyermek halála sem zavarhatta meg.
   Mikor a halál szele keresztülviharzik családunkon, általában az öregeket, a „foltos, barna leveleket” viszi magával. Sok középkorút is elvisz, mint a fákról a sárga leveleket. Ifjak is halnak meg, életük csúcsán, mint a zöld levelek. És néha a halál elragadja a drága életet néhány fiatal gyermektől, ahogy a természet vihara is leszakít néhány fiatal hajtást. Ez a halál alapvető természete a mi közösségeinkben, ahogyan ez az alapvető természete az erdei viharoknak is.

   Senkit sem lehet hibáztatni vagy bűntudatot kelteni benne egy gyermek halála miatt. Ez a dolgok természete. Ki hibáztathatná a vihart? Ez segít megválaszolni a kérdést, hogy miért halnak meg gyerekek is. Ugyanazért, amiért pár fiatal, üde zöld levélnek is le kell hullnia, ha vihar van.
Brahm

Gyász, veszteség, és egy élet ünneplése


   Gyász az, amit a veszteséghez társítunk. Tanult válasz, ami csak néhány kultúrára jellemző. De nem egyetemes, sem pedig elkerülhetetlen!
   Erre saját tapasztalat útján jöttem rá, miután nyolc évig elmerültem a tiszta, ázsiai-buddhista kultúrában. Azokban a korai években egy buddhista erdei kolostorban, Thaiföld egy eldugott sarkában a nyugati kultúra és annak elgondolásai teljesen ismeretlenek voltak. A kolostorom szolgált a környék halottégető helyeként. Csaknem minden héten sor került ilyenre. A sok száz temetésen, aminek szemtanúja voltam a hetvenes évek végén, soha egyszer sem láttam senkit sírni. Beszélhettem a következő napokban az elhunyt családjával, de még mindig semmi jele nem volt gyásznak. Minden arra utalt, hogy nem is gyászoltak. Rájöttem, hogy Északkelet-Thaiföldön, akkoriban, egy olyan helyen, amit évszázadok óta mélyen áthat a buddhista kultúra, a halál olyannyira elfogadott dolog volt, ami felülmúlja bármelyik nyugati teóriát a gyászról és veszteségről.
   Az itt töltött évek tanítottak meg arra, hogy van más lehetőség. Nem mintha a gyász rossz dolog lenne, csak van alternatívája. Egy szeretett személy elvesztését más szemszögből is fel lehet fogni, amivel elkerülhetőek a kínzó gyász végtelenül hosszú napjai.
   Saját édesapám tizenhat éves koromban hunyt el. Számomra egy nagyszerű ember volt. Ő segített rátalálni a szeretet jelentésére ezen szavaival:
 - Bármit is tegyél az életben fiam, a szívem kapuja nyitva áll előtted.
Habár nagyon szerettem őt, egyáltalán nem sírtam a temetésén. Nem is sírtam érte azóta sem. Sosem éreztem szükségét, hogy sírjak korai halála miatt. Sok évembe telt, hogy megértsem a halálához kapcsolódó érzelmeimet.
   Ennek megértéséhez a következő történet is hozzásegített, amit megosztok most veled.

   Fiatalként nagyon élveztem a zenét, minden fajtáját a rocktól, a klasszikuson és jazzen át, a népzenéig. London mesés város volt egy fiatalnak a hatvanas-hetvenes években - főleg, ha szeretted a zenét! Emlékszem, hogy ott voltam a Led Zeppelin legelső, lámpalázas fellépésén, egy szűk sohói klubban. Egy másik alkalommal csak maroknyian hallgattuk meg, az akkor még ismeretlen Rod Stewartot, ahogy a észak-londoni pub emeletén rock bandát alapított. Oly sok drága emlékem van a zenei életből az akkori Londonból!
   A legtöbb koncert végén együtt kiabáltuk a többiekkel, hogy „Vissza, vissza!” Általában a banda vagy zenekar játszott is tovább még egy kicsit. De végül csak le kellett állniuk, összepakolni a cuccukat és hazamenni. És nekem is haza kellett mennem. Úgy emlékszem, hogy valahányszor hazafelé sétáltam a klubból, egy pubból vagy a koncertteremből, mindig esett. Külön szó van arra a barátságtalan, szitáló esőre, amivel oly gyakran találkozni Londonban. Mindig úgy tűnt, hogy így szitál az eső; hidegen és nyomasztóan, ahogy elhagytam a koncerttermet. Habár szívem mélyén tudtam, hogy talán sohasem hallhatom többé azt a bandát, hogy örökre elhagyják az életemet, egyszer sem voltam szomorú, egyszer sem sírtam. Ahogy sétáltam a hideg, nyirkos londoni éjszakában, a mozgalmas zene tovább visszhangzott a fejemben. Milyen pompás muzsika! Milyen átütő előadás! Milyen szerencsés vagyok, hogy ott lehettem! Sosem éreztem a gyászt egy-egy nagyszerű koncert végén.
   És pontosan így éreztem apám halálakor is. Mintha csak egy remek koncert ért volna a végéhez. Olyan csodás előadás volt. Mikor közeledett a vége, úgy kiabáltam, mint a fellépéseken: Vissza, vissza! Apám meg is próbált kipréselni magából még egy kis időt, hogy velünk lehessen. De végül eljött a pillanat, mikor „össze kellett pakolni a holmiját, és haza kellett menni.” Mikor a szertartás végén kisétáltam a mortlake-i krematóriumból a hideg, londoni szitálásba – tisztán emlékszem a szitálásra – szívem mélyén tudva, hogy talán már sosem lehetek vele, hogy örökre távozott az életemből, nem voltam szomorú, és nem is sírtam. Amit a szívemben éreztem, az ez volt: „Milyen csodás apa! Milyen erőteljes inspirációt adott az élete! Milyen szerencsés vagyok, hogy ott lehettem. Milyen szerencsés, hogy én lehettem a fia.”
Ahogy fogtam édesanyám kezét a jövőbe vezető hosszú úton, pontosan ugyanazt a fellelkesülést éreztem, amit gyakran átéltem életem nagy koncertjei után. Ezt pedig a világért sem hagytam volna ki.

   Amikor csak azt látjuk, amit elvesztettünk: ez a gyász. Az élet ünneplése felismerés, hogy mennyi mindennel vagyunk megáldva és ezért hálásak vagyunk.
   Köszönöm, Apa.
Brahm

A halál könnyebbik oldala


  Buddhista szerzetesként gyakran szembesülök a halállal. A munkám része, hogy buddhista temetési szertartásokat vezessek. Ennek eredményeként sok Perth környéki temetkezési vállalkozót ismerek személyesen. Talán pont a rájuk nehezedő elvárások miatt, ezek az emberek, magánéletükben igen nagyfokú humorérzékről tesznek tanúbizonyságot.
   Például egyikük elmesélte nekem, hogy egy dél-ausztráliai temető olyan területen van, ahol a talaj rétegeiben sok az agyag. Nem egy alkalommal megtörtént, hogy éppen hogy leeresztették a koporsót a sírgödörbe, erős zápor támadt, és a víz a gödörben gyűlt fel. A pap nagyban mondja az imákat, mire a koporsó lassan felemelkedik a vízzel együtt a felszínre!
   Aztán ott volt az a perth-i plébános, aki a szertartás legelején véletlenül nekidőlt a pulpituson lévő összes gombnak. Beszéde kellős közepén, egyszerre a koporsó elkezdett visszagördülni a függöny mögé, mikrofonja éleset visítva kipurcant, és „Az utolsó végvár” kürtszólama is felharsant a kápolnában! Nem segített a helyzeten, hogy az elhunyt pacifista volt.
   Egy bizonyos temetkezési vállalkozónak pedig az volt a szokása, hogy vicceket mesélt nekem, miközben a halottaskocsi és az azt követő gyászmenet előtt ballagtunk a sírhoz. Minden egyes vicc csattanóján -a poénok egyébként elképesztően jók voltak- bordán bökdösött a könyökével, hogy nevetésre bírjon. Igyekeztem mindent megtenni, hogy ne röhögjek fel hangosan. Szóval ahogy közeledtünk a helyhez, ahol a szertartást kellett tartanom, nagyon komolyan rá kellett szólnom, hogy hagyja abba ezt a viselkedést, hogy legalább esélyem legyen az alkalomhoz megfelelő arckifejezést magamra öltenem. Ez persze csak még jobban feltüzelte, és belekezdett egy újabb viccbe, a disznaja!
   Az évek során viszont sikerült kicsit ellazítanom magamat a buddhista temetéseken. Pár évvel ezelőtt sikerült összeszednem annyira a bátorságom, hogy először süssek el egy viccet temetésen. Nem sokkal a viccmesélés kezdete után az elhunyt hozzátartozói mögött álló, temetkezési vállalkozó rájött, mire adtam a fejemet, és kezdett fura arcokat vágni felém, mindenképpen próbálva félbeszakítani. Ilyet egyszerűen nem csinálunk – viccelni egy temetésen. De én eltökélt voltam. A vállalkozó arca egyre fehérebb lett, földelendő klienseihez hasonlóan. A vicc végére érve a kápolnában összegyűlt gyászolók nevetésben törtek ki, és a vállalkozó eltorzult arca is megnyugvással simult ki.
   A család és a barátok mind gratuláltak nekem a szertartás végeztével. Elmondták, hogy az elhunyt mennyire élvezte volna ezt a bizonyos viccet, és mennyire elégedett lenne, tudván, hogy szerettei arcukon mosollyal kísérték el utolsó útján. Ma már gyakran mondom el ezt a viccet temetéseken. Miért ne? Te akarod-e, hogy a temetéseden elmondjak egy jó viccet a rokonaidnak és a barátaidnak? Valahányszor felteszem ezt a kérdést, a válasz: „Igen!”
   Szóval mi volt az a vicc? Íme:

   Egy idős házaspár már oly régóta élt együtt, hogy mikor az egyikük meghalt, pár nappal később követte a másik is. Így egyszerre jelentek meg a mennyországban. Egy csodaszép angyal vezette őket egy lenyűgöző kastélyhoz, ami egy szikla peremén magasodott, az óceán partján. A halandók világában csak a milliárdosok engedhetnek meg maguknak ilyen ingatlanokat. Az angyal bejelentette, hogy a kastély az övék immár, ez mennyei jutalmuk.
   A férj mindig is gyakorlatias ember volt, és azonnal szólt:
 - Ez mind szép és jó, de nem hiszem, hogy ki tudnánk fizetni egy ekkora ingatlan luxusadóját.
  Az angyal elmosolyodott és elmagyarázta, hogy a mennyben nincs ingatlanadó. Aztán körbevezette őket a kastély rengeteg szobáin. Minden szobát kitűnő ízléssel rendeztek be, némelyiket antik bútorokkal, néhányat modern berendezéssel. Megfizethetetlen csillárok lógtak a mennyezetről. Tömör arany csapok csillogtak a fürdőszobákban. Házimozi rendszerek és csúcsminőségű plazmatévék is voltak még. A körút végén az angyal bejelentette, hogy ha valami nem tetszik nekik, csak szóljanak, és azonnal kicseréli. Ez az ő mennyei jutalmuk.
   A férj a berendezési tárgyak értékét számolgatta.
 - Ezek nagyon drága bútorok. Nem hiszem, hogy az extra biztosítási összeget ki tudnánk fizetni – mondta.
   Az angyal már a szemeit forgatta, és szelíden elmagyarázta, hogy tolvajok nem léphetik át a mennyország kapuját, szóval semmi szükség az ingóságokat biztosítani. Azzal levezette őket a kastély tripla-méretű garázsába. Volt ott egy hatalmas, összkerekes SUV terepjáró, mellette egy csillogó Rolls-Royce Túralimuzin, a harmadik pedig egy egyedileg számozott, kézzel készült piros Ferrari sportkocsi, lehajtható tetővel. A férj mindig is egy bivalyerős sportautóról álmodott földi életében, de sohasem vehette volna meg. Az angyal azt is elmondta, hogy ha valamelyik típus vagy szín nem nyeri el az ízlésüket, ne habozzanak szólni, és azonnal kicseréli. Ez az ő mennyei jutalmuk.
    A férj csak annyit mondott komoran:
 - Még ha meg is tudnánk fizetni ezeknek a járműveknek a regisztrációs adóit, amit egyébként nem tudunk, mi értelme manapság ilyen sportautókkal járni? Úgyis csak bírságot kapok gyorshajtásért.
   Az angyal a fejét rázta. Türelmesen elmagyarázta, hogy a mennyben nincs regisztrációs adó, sem pedig traffipaxok. Olyan gyorsan száguldhat a Ferrarival, ahogy tetszik. Azzal az angyal kinyitotta a garázskaput. Az utca túloldalán egy szemet gyönyörködtető, tizennyolc lyukas golfpálya terült el. Az angyal elmondta, hogy tudták, mennyire szeret a férj golfozni. Hozzátette, hogy ezt a pályát maga Tiger Woods tervezte.
   A férj azonban még mindig boldogtalannak tűnt.
 - Ez egy nagyon drágának tűnő golfklub az épületekből ítélve, nem hiszem, hogy ki tudnám fizetni a tagsági díjat.
   Az angyal felmordult, de visszanyerve szentséges nyugalmát, biztosította a férjet, hogy nincs tagsági a mennyben. Sőt, a mennyei golfpályákon sosem kell várakozni az induláskor, a labda mindig elkerüli a homokcsapdát, és a gyepet úgy tervezték, hogy bármerre gurítod a labdát, az mindig a lyuk felé kanyarodjék. Ez az ő mennyei jutalmuk.
   Amint az angyal magára hagyta őket, a férj elkezdte szidni a feleségét. Olyan mérges volt rá, hogy kiabált, toporzékolt és szörnyűségeket vágott a fejéhez. Az asszony nem értette, miért volt ilyen ideges.
 - Most miért vagy úgy kiakadva? – szállt szembe vele. – Itt van ez a csodás kastély, az imádni való bútorokkal. Megvan a Ferrarid, amit annyival vezetsz, amennyivel akarsz, és golfpálya az utca túloldalán, a szomszédban. Most mégis miért vagy olyan dühös rám?
 - Azért, asszony – válaszolt keserűen a férj, - mert ha nem adtál volna mindig olyan egészséges ételt, már réges-rég idefenn lehetnék!
Brahm

Beteglátogató


   Hányan kérdezik azt közülünk: „És, hogy érzed ma magadat?”, mikor egy hozzánk közel állót meglátogatunk a kórházban?
   Először is: milyen ostobaság már ez? Nyilván rohadtul érzik magukat, különben nem lennének kórházban, nemde? Mindemellett ez a gyakori köszönés komoly pszichológiai stressznek teszi ki a beteget. Gorombaságnak éreznék elmondani látogatóiknak, hogy valójában szörnyen érzik magukat. Hogyan is okozhatnának csalódást valakinek, aki vette az időt és fáradtságot, hogy meglátogassa őket a kórházban? Most mondják azt őszintén, hogy borzalmasan érzik magukat, olyan szottyantan, mint egy kiszáradt teafilter?!  Szóval kényszerítve érzik magukat, hogy hazudjanak: „Egy kicsit talán már jobban, köszi”. Miközben bűntudatuk van, hogy nem tesznek meg mindent a felgyógyulásért. Sajnos túl sok kórházi látogató teszi még betegebbé a pácienseket!
    Egy ausztrál, tibeti buddhizmushoz tartozó apáca ráktól szenvedett egy perth-i hospice otthonban. Sok-sok éve ismertem már, és gyakran meglátogattam. Egy nap felhívott a kolostorban, kérve, hogy látogassam meg, mivel közel érezte már a véget. Szóval otthagytam csapot-papot, és kerítettem valakit, hogy elvigyen kocsival a petrh-i hospice otthonba, hetven kilométerre. Mikor jelentkeztem az ügyeletes nővérnél, az kifejtette, hogy a tibeti apáca szigorúan megtiltotta bárkinek is a látogatást.
 - De olyan messziről jöttem, csak hogy meglátogassam – mondtam szelíden.
 - Sajnálom – morgott vissza a nővér, - nem akar látogatót, és mindnyájunknak tiszteletben kell ezt tartanunk.
 - De ez nem lehet – tiltakoztam. – Most másfél órája, hogy beszéltem vele telefonon, és kérte, hogy jöjjek ide.
   Az idős nővér áthatóan fixírozott, majd intett, hogy kövessem. Megálltunk az ausztrál apáca ajtaja előtt, ahol is a nővér egy nagy feliratra mutatott, ami az ajtóra volt ragasztva: „Semmiféle látogatót!”
 - Na látja! – szólt a nővér.
   Ahogy megvizsgáltam a feliratot, észrevettem pár apró betűs szót a kiírás alatt: „…kivéve Ácsán Brahm.”
   Szóval bementem.
   Megkérdeztem az apácát, miért tette ki a feliratot, ráadásul ezzel a kivétellel. Elmagyarázta, hogy valahányszor a többi ismerőse vagy családtagja jött látogatóba, olyan szomorúak lettek és nyomorultul érezték magukat, hogy ő maga is rosszabbul érezte magát.
 - Épp elég haldokolni rákos betegen – mondta. – Túl sok még a látogatóim érzelmi problémáival is megküzdeni.
   Azzal folytatta, hogy én voltam az egyetlen, aki emberként kezelte, és nem haldoklóként; akit nem kavart fel őt soványan és leharcoltan látni, de tudott nevetni a viccein, és meg is nevettette. Úgyhogy a következő órában vicceket mondtam neki, ő pedig megtanított, hogyan segíthetek egy baráton a halál küszöbén. Megtanultam tőle, hogy mikor meglátogatsz valakit a kórházban, az emberhez beszélj, és hagyd az orvosokra és nővérekre, hogy a betegséggel foglalkozzanak.
   A hölgy látogatásom után két nappal ment el.
Brahm

Mi baj a betegséggel?


 Nyilvános beszédeim során gyakran megkérem a közönségemet, hogy emelje fel a kezét, aki volt már beteg. Majdnem mindenki magasba emeli ilyenkor a kezét. (Aki nem, az vagy elaludt, vagy szexuális fantáziákba mélyedt éppen.) Szerintem ez bizonyítja, hogy teljesen normális dolog betegnek lenni. Valójában nagyon is különös lenne, ha időnként nem venne le a lábadról valami nyavalya. Szóval miért mondod ezt a dokinak, mikor elmész a rendelésére: „Doktor úr, valami nincs rendben velem”? Csak az lenne az igazi baj, ha időnként nem betegeskednél. Tehát egy ésszerű ember így szól az orvosához: „Doki, valami okés: megint beteg lettem!”
   Valahányszor rossz dologként éled meg a betegséget, szükségtelen stresszt, sőt bűntudatot halmozol a kellemetlenségek tetejébe.
   A tizenkilencedik században íródott Erehwon című regényében Samuel Butler egy olyan társadalmat mutat nekünk, amiben a betegséget bűncselekményként kezelik, és a betegeket börtönbüntetésre ítélik. Egy emlékezetes részben a vádlott férfit, aki a kikötőben szipogott és tüsszögött, a bíró sorozatos elkövetőnek ítéli. Nem első alkalommal állították elő megfázás miatt. Sőt, mindez az ő hibája: a sok szemét gyorsétteremi kaja, a rendszeres testmozgás kihagyása és a stresszes életvitel eredménye ez. Sokéves börtönre ítélték.
   Hány meg hány emberrel éreztetnek bűntudatot, amikor beteg?

   Egy szerzetestárs sok éve szenvedett egy ismeretlen betegségtől. Napokat, heteket töltött ágyban, erőtlenül még ahhoz is, hogy kisétáljon a szobájából. A kolostor nem sajnált pénzt és erőfeszítést ölni mindenféle orvosi kezelésre, hagyományos és alternatív medicinákra, hogy segítsenek szerencsétlenen, de semmi sem hatott. Volt, hogy jobban érezte magát, kitámolygott egy rövid sétára, és hetekre visszaesett az állapota. Sokszor azt hitték, hogy itt a vég.
   Egy nap a kolostor bölcs apátjának ötlete támadt a helyzetről. Felkereste a beteg szobáját.
   Az ágyhoz kötött szerzetes teljes reménytelenséggel bámult fel az apátra.
 - Azért jöttem ide – kezdte az apát, - hogy kolostorunk valamennyi szerzetese és szerzetesnője, valamint a minket támogató világiak nevében szóljak. Mindezen emberek nevében, akik szeretnek téged és törődnek veled: engedélyt kapsz a halálra. Nem kell meggyógyulnod.
   Ezekre a szavakra a beteg szerzetes elsírta magát. Olyan keményen próbált meggyógyulni. Barátai olyan sokat tettek érte, hogy nem okozhatott nekik csalódást. Kudarcnak érezte saját magát, bűntudattal, hogy nem épül fel. Az apát szavait hallva már nyugodtan lehetett beteg, vagy akár meg is halhatott. Nem kellett küszködnie már, hogy megfeleljen barátai elvárásainak. A megkönnyebbüléstől könnyek szöktek a szemébe.
   Mit gondolsz, mi történt ezután? Hát természetesen azon a napon kezdődött a beteg igazi felépülése.
Brahm

Jótanács betegeknek


   Második szerzetesi évemben Északkelet-Thaiföldön, bozót-tífusz terített le a lábamról. Olyan magas lázam volt, hogy az uboni körzeti kórház egyházi részlegén kellett ápolni. Akkoriban, a hetvenes évek közepén, Ubon csak egy félreeső szeglete volt egy nagyon szegény országnak. Gyengén és depressziósan, infúzióval a karomban észleltem, ahogy a férfi ápoló elhagyja posztját délután hatkor. Fél órával később a váltás még mindig nem érkezett meg, szóval megkérdeztem a mellettem fekvő szerzetest, nem kéne e szólni valakinek, hogy az éjszakás nővér nem jött. Hamar kisült, hogy a szerzetesek osztályán nincs is éjszakás személyzet. Ha rosszabbra fordul az állapotod éjszaka, hát az szerencsétlen karma. Elég vészes volt ilyen betegnek lenni, de most már rettegtem is!
   A következő négy héten, minden áldott reggel és délután egy bölényhez hasonló testfelépítésű ápolónő a hátsómba injekciózta az antibiotikumot. Szegény közkórház volt egy elmaradt térségben, egy harmadik világ-béli országban, szóval a fecskendőket többször is újrahasznosították, mint azt akár Bangkokban is engedélyezték volna. Annak az erős karú ápolónak szó szerint bele kellett döfnie a fecskendőt a hátsómba, hogy behatoljon a húsba. A szerzetesektől elvárják, hogy kemények legyenek – de a fenekem nem volt az. Nagyon sajgott, állandóan. Akkor utáltam is azt az ápolót.
   Fájdalmaim voltak, gyenge voltam, és sosem éreztem magam ilyen nyomorultul egész életemben. Aztán egy délután Ácsán Cshá jött el a szerzetesek osztályára, hogy engem meglátogasson. Hogy meglátogasson engem! Olyan büszke voltam, és lenyűgözött az esemény. Nagyszerűen éreztem magam – amíg Ácsán Cshá ki nem nyitotta a száját. Mint később megtudtam, amit mondott, azt már sok beteg szerzetesnek elmondta, akit kórházban látogatott meg.
   Így szólt:
 - Vagy meggyógyulsz, vagy meghalsz.
Azzal elment.
   Lelkesedésem darabokra tört. A látogatás okozta örömnek nyoma veszett. A legrosszabb az volt, hogy nem lehet ráfogni Ácsán Cshára, hogy tévedett. Amit mondott, az a színtiszta igazság volt. Meggyógyulok vagy meghalok. Így vagy úgy, de a betegség kellemetlenségei elmúlnak. Meglepő módon ez nagyon is megnyugtatott. És ahogy megnyugodtam, a halál helyett meggyógyultam.
   Milyen nagyszerű tanító volt Ácsán Cshá!
Brahm

Szegény én, bezzeg ők…


   A frissen avatott szerzetesek élete Thaiföldön nagyon is igazságtalannak tűnt. Az öregebb szerzetesek kapták az étel legjavát, ültek a legpuhább kispárnán, és sosem kellett talicskát tologatniuk. Amíg az én, egyszeri napi eledelem undorító volt, hosszú ceremóniákat kellett végigülnöm a kemény betonpadlón (ami még hepehupás is volt, mivel a falusiak menthetetlenül rosszak voltak az építkezés ezen terén), és időnként nagyon keményen kellett dolgoznom. Szegény én, bezzeg ők…
   Hosszú, kellemetlen órákat töltöttem azzal, hogy panaszaimat igazoljam magamnak. A régi szerzetesek biztos annyira megvilágosodottak már, hogy a jóféle ételt pocséklás nekik adni, így nekem kéne kapnom a legjobb kaját. A régi szerzetesek törökülésben már hosszú éveket ültek a kemény padlón, így biztos megszokhatták már, így nekem kellene megkapnom a puha párnákat. Ezen felül, a régi szerzetesek amúgy is kövérek voltak, szóval „természetes párnázata” van a hátsójuknak. A régi szerzetesek csak utasítanak minket, újonc szerzeteseket a munkára, és sosem fárasztják magukat ilyen nemes cselekedetekkel, szóval hogyan is tudnák megbecsülni a tikkasztó és kemény talicskatologatást? Az építkezések amúgy is mind az ő fejükből pattan ki, tehát nekik kellene elvégezniük a munkát! Szegény én, bezzeg ők…
   Amikor én lettem az öreg szerzetes, akkor én kaptam a legjobb ételt, ülhettem a puha párnán és alig végeztem fizikai munkát. Ennek ellenére azon kaptam magam, hogy irigylem a fiatal szerzeteseket. Nem nekik kellett nyilvánosság előtt beszélniük, vagy hallgatni az emberek bajait egész nap, sem pedig a papírmunkába temetkezniük, órákon át. Semmi felelősségük nem volt, viszont rengeteg idejük maradt önmagukra. Megint hallottam magamat azt mondani: szegény én, bezzeg ők…
   Végül rájöttem, mi a helyzet. Az újonc szerzetesek „újonc szerzetes-szenvedést” jutott. A régi szerzeteseknek „régi szerzetes-szenvedés” az osztályrészük. Amikor régi szerzetes lettem, csak lecserélődött a szenvedésem egyik formája egy másikra.
   Pontosan ugyanez a helyzet azokkal a facér emberekkel, akik irigylik a házasokat, és azokkal a házasokkal, akik irigylik a facérokat. Tudhatnánk már, hogy ahogy megházasodunk, csak lecseréljük a „facér-szenvedést” „házasélet-szenvedésre”. Aztán amikor elválunk, visszacseréljük az egészet. Szegény én, bezzeg ők…
   Amikor szegények vagyunk, irigyeljük a gazdagokat. Ugyanakkor sok dúsgazdag ember irigyli az őszinte barátságot és a felelősség nélküli szabadságot, ami a szegények osztályrésze. A meggazdagodással csak lecseréljük a „szegény ember-szenvedést” „gazdag ember-szenvedésre”. És ez így megy tovább. Szegény én, bezzeg ők…
   Ámítás azt gondolni, hogy ha valaki mássá válsz, boldog leszel. Mássá válni csak annyit tesz, mint lecserélni a szenvedés egyik formáját egy másikra. De amikor elégedett vagy azzal, aki vagy, újonc vagy régi motoros, házas vagy egyedülálló, gazdag vagy szegény, akkor megszabadulsz a szenvedéstől.
  Szegény ők, bezzeg én!
Brahm

Megindító élmény


  Első thaiföldi szerzeteséveim alatt tanultam meg a felbecsülhetetlen leckét, miszerint „minden dolog legnehezebb része az, amikor gondolkodunk rajta”.
   Ácsán Cshá új ceremónia-termet építtetett kolostorában, és a szerzetesek közül is sokan besegítettünk a munkába. Ácsán Cshá gyakran tesztelt minket olyan kijelentésekkel, mint hogy egy szerzetes egész nap keményen dolgozik mindössze egy vagy két flakon Pepsiért, ami sokkal olcsóbb a kolostornak, mint a faluból munkásokat bérelni. Nem egyszer megfordult a fejemben, hogy szakszervezetet indítsak a fiatal szerzeteseknek.
   A ceremónia-termet egy szerzetesek által épített dombocskára tervezték. Sok föld maradt meg a dombocska munkafolyamataiból, szóval Ácsán Cshá összehívott minket, és szólt, hogy a fölösleges földhalmot a domb túloldalára kell hordani. A következő három napon, délelőtt tíz órától jóval sötétedés utánig lapátoltuk és talicskáztuk a hatalmas mennyiségű földet, oda, ahova Ácsán Cshá kívánta. Nagy örömömre csak végeztünk vele.
   Másnap Ácsán Cshá elutazott egy másik kolostorba, néhány napra. Miután elment, a helyettes apát összehívott minket és szólt, hogy a földet végül is rossz helyre vittük, szóval ismét át kell pakolni. Eléggé idegelt a dolog, de sikerült elnyomnom panaszkodó elmémet a következő három nap kemény munka során, a trópusi meleg ellenére.
   Éppen hogy másodszorra is végeztünk a föld átpakolásával, Ácsán Cshá tért vissza. Összehívott minket:
 - Miért vittétek oda a földet? Mondtam, hogy arra a helyre kell lerakni. Vigyétek vissza!
   Mérges voltam. Belesápadtam a dühbe. Majd megütött a guta. Nem tudnak volna ezek a fejes papok először egymás közt dönteni? A buddhizmus elvileg egy rendszerető vallás, de ez a kolostor annyira szétszórt, még azt sem tudja megszervezni, hova tegyenek egy rakás földet! Nem csinálhatják ezt velem!
   Újabb három hosszú, fárasztó nap várt rám. Angolul átkozódtam, hogy a thai papok ne értsenek, és úgy toltam az ólomsúlyú talicskát. Ez már aztán több a soknál. Hát mikor ér már véget?!
   Kezdtem észrevenni, hogy minél mérgesebb vagyok, annál nehezebbnek érzem a talicskát. Egy szerzetestársam észrevette morgásomat, odajött hozzám, és azt mondta:
 - Az a te bajod, hogy túl sokat gondolkodsz!
   Természetesen igaza volt. Ahogy abbahagytam a nyafogást, a talicska sokkal könnyebben indult. Megtanultam a leckét. A földpakolásra gondolni volt a munka legnehezebb része; odébb rakni már egyszerű.
   A mai napig azt gyanítom, hogy Ácsán Cshá és a helyettese alapból így tervezték ezt a munkát. 
Brahm

A mosásra gondolni


   Manapság túl sokat gondolkodnak az emberek. Ha csak egy kicsit lecsendesítenék gondolataik özönét, sokkal könnyebben folyna az életük!
   Thaiföldi kolostorunkban minden héten egy estére a szerzetesek kihagyják az alvást, és egész éjjel a közös nagyteremben meditálnak. Hozzá tartozott az erdei szerzetesek rendjéhez. Nem volt annyira kemény, mivel mindig pihenhettünk másnap reggel.
   Egy ilyen egész estés meditáció utáni reggelen, mikor már vonultunk volna vissza kunyhóinkba pótolni a kimaradt alvásmennyiséget, az apát magához hívott egy fiatal, ausztrál származású szerzetest. A szerzetes megrökönyödésére az apát ráhalmozott egy nagy kupac csuhát azzal az utasítással, hogy azonnal lásson hozzá azok kimosásához. Szokás volt, hogy ellátjuk az apátot, kimossuk a ruháit és más apróságokat is elvégzünk helyette.
   Ez egy óriási adag mosnivaló volt. Ami még aggasztóbb, hogy minden mosást az erdei szerzetesek hagyományos módján kellett végezni. Vizet húzni a kútról, nagy tüzet rakni és azon megmelegíteni. Kenyérfa-fáról egy ágat levágni és apróra forgácsolni a kolostor bozótvágójával. A forgácsot a forró vízbe szórni, hogy kioldódjék belőle a nedv, ami mosószerként működik. Aztán minden ruhadarabot egyesével kiteríteni egy fa vályúba, és a forró barna vizet ráöntve kézzel püfölni, míg az tiszta nem lesz. Aztán a szerzetesnek a napon kell megszárítania a ruhákat, időnként egyik oldaláról a másikra fordítani, és meggyőződni, hogy a természetes festés nem lesz csíkos. Egyetlen köntös kimosása is hosszú és macerás folyamat. Egy ilyen nagy halomhoz több óra kell. A brisbane-i fiatal fiú pedig kimerült volt az éjszakázástól. Megsajnáltam.
   Odamentem hozzá, a mosófészerbe, hogy segítsek. Mikor odaértem, inkább brisbane-i mint buddhista stílusban káromkodott és szitkozódott. Panaszkodott, hogy milyen igazságtalan és kegyetlen ez így vele.
 - Nem várhatott volna az apát holnapig? Nem tűnt fel neki, hogy egész este nem aludtam? Nem ezért lettem pap!
Nem éppen ezeket a szavakat használta, de ez minden, ami nyomdafestéket tűr.
   Mikor ez az egész történt, már jó pár éve szerzetesként éltem. Átéreztem, amit ő érzett, és tudtam a kiutat.
 - Gondolni rá sokkal nehezebb, mint csinálni.
   Elnémulva rám bámult. Pár pillanatnyi csend után némán visszatért munkájához, én pedig aludni mentem. Később azon a napon felkeresett, hogy köszönetet mondjon, amiért segítettem neki a mosással. Ahogy ő is felfedezte, tényleg az a dolog legrosszabb része, hogy gondolkodott rajta. Amikor abbahagyta a panaszkodást és csak mosott, nem is volt semmi probléma.
   Az életben minden dolognak a legnehezebb része az, ha gondolkodunk rajta.
Brahm

A hülye


  Valaki hülyének hív. Aztán elkezd járni az agyat: „Hogy hívhattak hülyének? Semmi joguk hülyének nevezni! Milyen modortalanság, hogy hülyének hívtak! Megbánják még, hogy lehülyéztek.” Aztán hirtelen rájössz, hogy ezzel hagytad nekik, hogy még négyszer hülyének nevezzenek.
   Valahányszor visszaemlékszel, minek neveztek, annyiszor adsz nekik lehetőséget, hogy még egyszer megtegyék. Ebben gyökeredzik a probléma.
   Ha valaki lehülyéz, és te azonnal elengeded a dolgot, akkor nem is zavar. Ez a megoldás.
   Miért hagynád másoknak, hogy irányítsák a belső boldogságodat?
Brahm

Viccelni úgy, hogy ne bánts meg senkit


   Amikor magad mögött hagyod az egódat, senki sem tud kibillenteni a nyugalmadból. Ha valaki bolondnak hív, akkor csak azért gurulhatsz méregbe, mert félsz, hogy akár igazuk is lehet!
   Mikor pár évvel ezelőtt egy perth-i többsávos autóúton utaztunk, néhány fiatalember egy régi autóban kiszúrt engem magának, és lehúzott ablakbál sértegetni kezdtek:
 - Hé! Kopasz! Te! Bőrfejű!
Ahogy próbáltak felheccelni, letekertem az ablakomat, és visszakiabáltam
 - Vágassatok hajat, csajok!
Talán nem kellett volna. Csak felbátorította őket.
   A fiatal csirkefogók a mi autónk mellé húzódtak az övékkel, és egy magazint előhúzva nyitott szájjal, vadul gesztikulálva próbáltak rávenni, hogy nézzek a magazinban lévő képekre. A Playboy egyik száma volt.
   Felnevettem ezen az éretlen humoron. Én is ugyanígy tettem volna az ő korukban, ha a haverjaimmal lógnék. Látva, hogy nevetek, hamar lehagytak minket. A sértegetésre jobb ellenszer a nevetés, mint a prűd sértődöttség.
   És hogy láttam e a képeket a Playboyban? Természetesen nem! Tisztességes, nőtlenséget fogadott pap vagyok. Akkor honnan tudtam, hogy az egy Playboy volt? A sofőröm mondta. És ehhez a történethez ragaszkodom is!
Brahm

A kalapács


   Mindannyian hibázunk időnként. Az élet a tanulásról szól, hogy kevésbé gyakran hibázzunk. Hogy elérjük ezt a célt, a monostorunkban az a rendszer, hogy a szerzetesek követhetnek el hibákat. Ha nem tartanak a hibázástól, nem is hibáznak annyit.
   Mikor egy nap a kolostor udvarán sétáltam keresztül, találtam egy kalapácsot a fűben hagyva. Nyilvánvalóan ott volt egy ideje, mivel már kezdett rozsdásodni. Nagyon csalódott voltam szerzetestársaim nemtörődömsége miatt. Minden, amit a kolostorban használunk, a ruhától a szerszámokig, adományként érkezik, keményen dolgozó, világi támogatóinktól. Egy szegény, de nagylelkű buddhista hívő bizonyára hetekig spórolt, hogy megvehesse nekünk ezt a kalapácsot! Nem volt helyénvaló, hogy ilyen figyelmetlenül bánjunk az ajándékainkkal. Szóval összehívtam a papokat.
   Azt szokták mondani nekem, hogy vattacukor puhaságú a szívem, de azon az estén csípősebb voltam a chilinél is. Keményen megostoroztam a szerzeteseket szavaimmal. Meg kellett tanulniuk a leckét, hogy vigyázzanak arra a kevés értéktárgyra, amink van. Mikor végére értem szónoklatomnak, mindegyik szerzetes kardot nyelve ült, hamuszürke arccal, némán. Vártam egy keveset, hogy a tettes bevallja a dolgot, de egyik szerzetes sem szólt. Mind mereven, csendben várt.
   Nagyon kiábrándultam szerzetestársaimból. Felkeltem és a kijárat felé vettem az irányt. A kalapácsot kinn hagyó szerzetes legalább vehette volna a bátorságot, hogy bevallja és bocsánatot kérjen - gondoltam. Talán túl kemény volt a beszédem?
   Ahogy sétáltam kifelé a teremből, hirtelen rájöttem, miért nem vállalt felelősséget egyik szerzetes sem. Sarkon fordultam, és visszamentem.
 - Papok! – jelentettem be. – Rájöttem ki az, aki kinn hagyta a fűben a kalapácsot. Én!
   Teljesen elfelejtettem, hogy én dolgoztam odakint vele, és sietségemben kiment a fejemből, hogy eltegyem a kalapácsot. Még tüzes beszédem alatt is elkerült az emlék. Csak akkor jutott eszembe, miután lehordtam mindennek a szerzeteseimet, hogy a szidás igazából rám vonatkozik. Én voltam a tettes. Juj! Ez aztán kínos!
   Szerencsére mindnyájunknak megengedett a hiba lehetősége – még az apátnak is!
Brahm

Hare Krisna



   Az előző történetben (Az útonálló disznó) egója miatt a doktor félreértette egy jó szándékú parasztember figyelmeztetését. A most következő történetben szerzetesi egóm miatt én magam is félreértettem egy melegszívű embert, nagy sajnálatomra.
   Édesanyámat látogattam meg Londonban, és lejárt a látogatásra szánt idő. Együtt sétáltunk el az Ealing Broadway vasútállomásra, hogy kisegítsen a jegyvásárlásnál. Úton az állomás felé, az Ealing főutcán meghallottam valakit csúfolódni:
 - Hare Krisna! Hare Krisna!
   Mivel kopasz fejű buddhista szerzetes vagyok, barna csuhában, gyakran összetévesztenek a Krisna-tudat Mozgalmának követőivel. Ausztráliában számtalanszor fordult elő, hogy faragatlan emberek próbáltak – jellemzően biztos távolságból – gúnyt űzni belőlem azzal, hogy rám kiabáltak: „Hare Krisna! Hé! Hare Krisna!”, és megjelenésemet becsmérelték. Ez alkalommal hamar kiszúrtam a fickót, aki „Hare Krisnát” kiáltott. Úgy döntöttem kiállok magamért, és felelősségre vonom, amiért egy jó buddhista papot sérteget.
   Anyámmal a sarkamban odaszóltam a férfinek, aki farmert, kabátot és virággal tűzdelt kalapot viselt:
 - Nézd, barátom! Buddhista szerzetes vagyok, nem „Hare Krisna” követő. Igazán tudhatnád. Teljesen elfogadhatatlan, hogy „Hare Krisnát” kiabáltál utánam!
   A fiatalember elmosolyodott, és levette kalpagját, felfedve alatta a hosszú lófarkat amúgy kopaszra borotvált fején.
 - Ja, tudom! – válaszolt. – Te buddhista szerzetes vagy. Én egy Hare Krisna. Hare Krisna! Hare Krisna!
   Végül is nem engem piszkált, csak a Hare Krisnás dolgát végezte. Szörnyen zavarba jöttem. Miért csak akkor történnek velünk ilyen dolgok, mikor az anyánk is ott van?
Brahm

Az útonálló disznó


   Ha már a disznóknál tartunk, egy tehetős szakorvos specialista épp akkor vásárolt egy nagyon drága és sok lóerős sportkocsit. Persze nem költ az ember ennyi pénzt egy ilyen bikás járgányra csak azért, hogy a csiga lassú városi forgalomban poroszkáljon. Szóval egy szép napfényes délután emberünk kihajtott a városból a csendes vidékre. Elérve a traffipax-mentesnek ítélt övezetet, keményen beletaposott a gázpedálba, és az autó érezhetően nekiiramodott. A hangosan bömbölő motor, a csillogóan suhanó autó és a nagy sebesség fellelkesítette a doktort, és vigyort csalt arcára.
   Közel sem ennyire lelkesen nézett fel egy viharvert földműves, a karám ajtajának támaszkodva. Amennyire hangjától kitellett, próbálta túlkiabálni a sportkocsi zaját:
 - Disznó!
   A doktor tudta, hogy tényleg túlságosan csapat, figyelmen kívül hagyva környezete békességét, de azt gondolta magában, hogy a pokolba is! Joga van élvezni az életet!
   Úgyhogy hátrafordult, hogy visszakiabáljon a földművesnek:
 - Kit nevezel te disznónak?
   Abban a pár pillanatban, amíg levette szemét az útról, a kocsi egyenesen az út közepén álló disznóba szaladt!
   Vadi új sportkocsija totálkáros lett. Ami a disznót illeti, sok héten át nyomta a kórházi ágyat, és – autója mellett – jókora pénzösszegtől is megszabadították.
Brahm

Mikor én megvilágosodtam


   Negyedik évemben thaiföldi szerzetes-létem elején, hosszasan és keményen gyakoroltam egy mindentől távol eső erdei kolostorban, az északkeleti országrészben. Egy késő este a meghosszabbított sétáló meditáció során elmém kivételesen tisztává vált. Mély meglátások törtek elő, mint a zúgó hegyi vízesés. Könnyedén megértettem bonyolult misztériumokat, melyekhez korábban hozzá se tudtam szagolni. És akkor jött Az Érzés. Elsöpört. Ez volt az. Megvilágosodtam!
   Az üdvözültség semmihez sem volt fogható. Olyan sok boldogság volt bennem, mégis minden békés volt. Nagyon sokáig meditáltam még, és csak annyi keveset aludtam, hogy felkeljek még meditálni a nagy csarnokban, jóval a hajnali hármas harang előtt. Általában hajnal háromkor, a forró és párás thai erdőben tompasággal és álmossággal küszködtem. De nem ezen a reggelen! Testem erőlködés nélkül egyenesedett ki, a tudatom pengeéles volt, figyelmemet könnyedén összpontosítottam. Oly csodás volt megvilágosodottnak lenn!
   Ugyanennyi csalódottsággal töltött el, mikor kiderült, hogy nem tart sokáig.
   Azokban a napokban Északkelet-Thaiföldön az étel undorító volt. Először is volt, hogy a napi egyszeri étkezés csak egy ragadós rizsgolyóból és rajta egy közepes méretű, főtt békából állt. Nem volt se zöldség, se gyümölcs, csak béka rizzsel, és ennyi. Egész napra. A lábon lévő hús lecsipkedésével kezdtem, és aztán haladtam a belsőségek felé. Egy közelben ülő szerzetes szintén a belsőségeknél járt már. Szerencsétlenségére összenyomta a béka hólyagját. Még volt benne húgy. Szóval a béka lepisilte az összes rizst. Abba is hagyta az étkezést.
   Általában a mindennapos főétkezéskor rothadt halas curryt kaptunk, amit rothadt halból is készítettek. Az apró halakat, amit az esős évszak idején halásztak ki, agyagkorsókban tárolták, hogy felhasználják az év többi részében. Találtam egy ilyen korsót, mikor egyszer a kolostorunk konyháján takarítottam. Tekergő kukacokkal volt tele, úgyhogy elindultam kidobni az egészet. A falu vezetője, mindenki közül a legiskolázottabb meglátott és rám szólt, hogy ne tegyem.
 - De kukacok vannak benne! – ellenkeztem.
 - Annál finomabb! – válaszolt, és elvette tőlem a korsót.
   Következő nap rothadt halas curryt kaptunk a napi egyetlen étkezésre.
Megvilágosodásom utáni napon meglepetten láttam, hogy két lábas van kitéve a rizs ízesítéséhez. Egyik a szokásos, büdös, rothadt halas curry, a másik fogyasztható disznós curry. Ma, gondoltam, a változatosság kedvéért jó ételt eszem, előrelépésemet megünneplendő.
   Az apát előttem választott ételt. Három teli merőkanállal szedett a finom disznós curryből – a falánk! Még mindig bőven maradt számomra. De mielőtt továbbadta volna az edényt, fogta a nyálcsorgató disznós curryt, és elkezdte beleönteni a rothadt halas lábosba. Aztán elkeverte a kettőt mondván:
 - Végül is mind ugyanolyan.
   Köpni-nyelni nem tudtam. Füstölögtem. Égtem a dühtől. Ha tényleg azt hiszi, hogy „végül is mind ugyanolyan”, akkor miért vett magának három akkora adagot a disznó curryből, mielőtt összekeverte?! Az álszent! Ráadásul helybéli fiú volt, aki szagos rothadt halas curryn nőtt fel, tehát biztos megszerette. Az álnok! A disznó! A csaló!
   Akkor ütött meg a felismerés. A megvilágosodottak nem válogatnak az ételek közül, vagy lesznek mérgesek és hívják – még ha csak a bajszuk alatt is – disznónak az apátjukat! Tutira mérges voltam, és ez azt jelentette – jaj ne! – hogy nem is voltam megvilágosodott.
   Haragom dühét azonnal kioltotta a bénító depresszió. A rémület sötét fellegei gördültek szívembe, és takarták el a napot, ami valaha a megvilágosodásom volt. Lehangoltan és mélabúsan rácsaptam két merőkanál büdös rothadt halas-disznós curryt a rizsemre. Már nem érdekelt mit eszek, annyira csüggedt voltam. Rájönni, hogy mégsem vagyok megvilágosodva – tönkretette az egész napomat.
Brahm